Érdekes dolog, hogy így megváltozott Erdély. Ezek a kávéházak bárhol lehetnének Európában. És megdöbbentő, mennyire látszik, hogy ahol van kulturális élet, kinevelődik a közönség. Négyszer-ötször olyan gyorsan reagálnak itt, mint egy átlagos vidéki magyarországi városban. Európai városokban vagyunk, ahol európai a levegő. Ezt mondta Grecsó Krisztián, az egyik legolvasottabb kortárs író nemrégiben egy székelyudvarhelyi író-olvasó találkozó előtt. Emberi dolgokról, munkásságáról, terveiről kérdezte Asztalos Ágnes. – Van-e az írónak lámpaláza fellépés előtt? – Nekem az összművészeti szereplések előtt szokott lenni. Mert ezek inkább színházi események, mint az író-olvasó találkozók, nincs moderátor, a szövegnek bele kell simulnia a produkcióba, és erre nekem készülnöm kell lelkileg is. Ilyenkor szoktam izgulni. – Apropó összművészeti estek. Ki találja ki ezeket? – Egyet sem én találtam ki, még az öcsémmel (balettművész, Grecsó Zoltán – szerk. megj.) való közös esteket sem. Amikor kapok lehetőséget, valaki fölad egy labdát, leütöm. Van például a Rájátszás (a produkcióban a magyar underground pop-rock szcéna legismertebb alakjai, valamint kortárs költők írják újra és játsszák el egymás műveit – szerk. megj). Fölkértek, s azt mondtam, hogy jó, viszont akkor nem veszem félvállról. Én gitározom, elkezdtem gyakorolni, vettem jobb hangszert, eljártam próbákra. Szóval csináljunk dolgokat, de akkor ne nézzük le a nézőt! Nagyon izgalmasak ezek az összművészeti estek: zene, tánc és irodalom találkozásai. Intimebbek egy színházi produkciónál, személyesebbek, de sokkal „színházibbak” egy író-olvasó találkozónál. És hihetetlen, mennyivel jobban viszik el a szöveget az olvasóhoz, mint egy felolvasás. – Honnan meríti a témákat? Hogyan dolgozik? Van-e valami rituáléja a munkára? – Á, rituálém nincs, örülök, hogy élek. Az Élet és Irodalomnál a prózarovatot vezetem, egy hetilapnál ez jó sok munkát jelent, azon túl sokat utazom, sokat szerepelek. Ezek közül egyik se tesz jót az alkotói nyugalomnak, így aztán a nem létező időbe bele kell tenni az írást, amikor csak lehetséges. Épp kérdezték a gyerekek a Tamási Áron Gimnáziumban, hogy félek-e bizonyos történetektől. Én alanyi szövegeket írok, mindig kell hogy valami közöm legyen hozzájuk, hogy valamilyen módon belehaljak abba, ami ott történik. Mindig kell legyen valami kockázata, valami tétje az egész játéknak, hogy valamit én megtudjak. A forma csak utána jön. És ha szerintem valamiért vonzók azok a szövegek, amiket írok, akkor az ennek az őrületnek a hatása, hogy az olvasó azt érzi, hogy ő is meg akarja tudni, hogy a történet hová vezet. Persze elvileg, ha valaki elég rutinos, ha a nyelv ott van a kezén, akkor tud alibizni, csak minek? – Vezető szerkesztője volt a Nők Lapjának. Milyen volt nőkkel dolgozni? – Elképesztő, hogy miket tanultam meg magamról. Problémakezelésből például. A kollégák látták, én hogyan oldom meg a problémákat, és legközelebb már azt megkerülve próbáltak megoldáshoz jutni. Ez mind visszahullott a fejemre. Az összes mellébeszélésem, a helyzetekhez való viszonyulásom. Olyan volt az a két év, mint egy nagy önismereti teszt. Azt vettem észre – és ez nagyon érdekes volt –, hogy nagyon szívesen, gyorsan vállalok magamra minden balhét. Én elviszem a bulit, hogyha kell. Kiállok, ide lőjetek, tessék, én vagyok a hibás. És abban a pillanatban, ahogy megtettem, meg is bocsátok magamnak, de nem gondolom komolyan, hogy igazából én vagyok a hibás. Ez például a házasságomban is egy nagy tanulság: hogy ez nem elég, nem az van, hogy ezzel el is van intézve. Ezt például ott tanultam meg. – Rengeteg díjat kapott az elmúlt években. Mit jelent ez önnek? – Legyünk őszinték: ebben a magányos műfajban, ahol, ha valaki azt mondja magáról, hogy író, akkor az emberek megráncolják a szemöldöküket. Arra jó a díj, hogy valamilyen módon legitimizálja a helyzetét. Olyan, mint egy diploma. Mert ha valaki azt mondja, hogy ő képzőművész, akkor előbb-utóbb óvatosan megkérdik tőle, hogy hol végzett. Ha nem végzett képzőművészetit, akkor nem szólnak semmit, de… Na most, az írásra ilyen legitimizáció nincs. És amikor bemondják, hogy József Attila-díjas író, akkor az már más. Ilyen szempontból volt nekem fontos vagy öröm a díj. De például az Aegon-díj komoly pénzzel is jár, és – ne legyünk álszentek – ez sem volt egy hátrány. – Hogyan viszonyulnak az írótársak ahhoz, ha valaki sikeres? Netán tesz is azért, hogy az legyen? – Van, aki nagyon gyanakodva, több ilyen nyilatkozatot is láttam. Például Bodor Ádám minden alkalommal elmondja, hogy a siker a sportolóknak való. Ezzel nyilván utal egy generációra, azokra, akik valamilyen módon igyekeznek az olvasóval kapcsolatot tartani. Más generáció vagyunk, és nagyon másképp látjuk ezt a kérdést. Amikor elindultam a kilencvenes évek közepén, azt láttam, hogy nekünk ki kell találnunk magunkat. Már nem volt intézményrendszer mögöttünk, és látszott, hogy nem is lesz. Olvasó nélkül nem létezünk. Ez egy kommunikáció is, hogy ha nincs igény a könyveinkre, akkor nem fognak kiadni. Tehát tenni kell. Én nemcsak azért tartom a kapcsolatot az olvasókkal, mert ettől vagyok én, hanem egyszerűen nem értem, hogy miért ne lehetne az olvasóval kommunikálni, nem értem, hogy mi baj van azzal, hogy találkozunk az olvasóval, hogy meghallgatjuk, mit gondol. A Mellettem elférsz kötet után például rengeteg családi történetet küldtek nekem, családi titkokról meséltek az emberek. Szerintem ennél nagyobb elismerést nem kaphat egy író, minthogy az, amivel foglalkozik, megérint az emberekben valamit. Ez sokkal nagyobb elismerés, mint az, hogy „művész úr, tetszett a könyve”. – Hogyan fogadja Ön az olvasói kritikákat? – Érdekes, hogy a kritikákat inkább szóban szokták elmondani, ha valamit nem értenek, ha valami nem tetszik. Szoktak rám pirítani, és inkább férfiak, ha a testről vagy a szerelemről, a testi szerelemről olvastak, ami nekik esetleg sok volt, vagy úgy érezték, hogy az már átlépett egy határt. De nagyon érdekes, hogy közben meg nagyon konszolidált nénik remekül kuncognak ezeken a részeken… És persze vannak a hivatásos olvasók, a kritikusok, akiknél van cukorka is, és dorong is. Ha a dorongot használják, se szólhat az ember semmit, mert hát ez van. Nem levél a kritika, nem kell rá válaszolni. – Kell küldetése legyen az írónak? – Én nagyon sokáig kerültem mindenféle közéleti megnyilvánulást, most sem foglalkozom politikával, abban az értelemben, amit a pártpolitika jelent, de mióta a magyar vidék ennyire leszakadt, mióta ilyen nagy a szegénység, és a falvakban élő gyermekek helyzete ennyire leromlott, engem, parasztgyerekként, aki paraszt családból, szegény családból jövök, ez a dolog nagyon megérintett, szíven talált. Az, hogy egy mai fiatalnak elvették az esélyeit, lehetőségeit és legfőképpen a hitét, mert azt üzenik a kasztrendszerrel, hogy maradjon ott, ahol van. Ahogy megláttam, hogy miként élnek a mai napszámosok, hogy él az a falu, ahol felnőttem, hogyan állt vissza a földesúri világ egyik percről a másikra, bár már nem zselléreknek nevezik az embereket, lehetne valami mai, kurrens szót kitalálni rájuk, de édesmindegy. Ez a világ tele van nyomorral, fájdalommal, éhséggel és nagyon kevés tudósítás érkezik onnan. Nagyon sokszor megkapom az ottani uraktól, hogy velük csak ne foglalkozzak, ne írjak róluk, de micsoda lelkiismeretlenség lenne nem látni, nem tudni, nem szólni róla. – Van-e kedvenc írója? – Darvasi László óriási hatással volt rám. Ő nagyon jó barátom, és egyszer vesztünk igazán össze, amikor azt mondtam, hogy ő a példaképem. Megharagudott, nem bírja ezt a dicséretet. Nagyon jó írónak tartom Háy Jánost, ő hasonló világból jön, mint én. Fekete Vincét is nagyon szeretem. Sokat jelentett nekem, hatott rám Székely János, motívumokat vettem át tőle. És nagyon szeretem, kifejezetten sokat jelentett számomra induláskor Kányádi Sándor költészete. Érdekes volt a találkozás. 91-ben Csíkmadarason laktam, néptáncosként voltam ott, családoknál helyeztek el bennünket. Az egész egyébként egy nagy lázálomszerű ügy, mert mindig pálinkát kellett inni. Volt egy nagy ágyam, hatalmas dunyhával, a polcon ott volt a Biblia és még egy-két könyv, köztük egy Kányádi-kötet. Én teljesen elájultam tőle! De azt én nem tudtam, hogy ő él, nekem addig senki se mondta. Kiskamasz voltam, aki úgy tudta, hogy az író az halott ember. Életem egyik első író-olvasó találkozója aztán később Kányádi Sándorral volt Csongrádon. Kiderült, hogy vannak élő írók. – Melyik könyve a szíve csücske és van-e olyan, amit újraírna? – Ez olyan, mintha egy szülőtől kérdeznék, hogy melyik a kedvenc gyereke… Nekem nagyon lelkiismeret-furdalásom van a Tánciskolával kapcsolatban. Nem szerettem ezt a könyvet, mert nagyon bántott a kritika. És egyszer csak az olvasók elkezdték hozni a találkozókra, elkezdtek róla beszélni, dolgozatok születtek róla, tanulmányok, doktorik. Olyan volt, mintha valami bűnért megtagadtam volna egy gyerekemet, vagy elhidegültem volna tőle, és most bocsánatot kérnék tőle, ha lehetne. – Most éppen min dolgozik? – Egy novellásköteten. Jövőre lesz 15 éve a Pletykaanyu, s arra gondoltam, megérdemel egy kistestvért. Mert ez az egyetlen novelláskötetem van eddig. Közben párhuzamosan elkezdtem egy regényt, de amíg van ez a novelláskötet, addig az pihen. A Mellettem elférsz színpadi adaptációja „megszült” egy új figurát, ami a regényben nincs benne. És annyira megszerettem, hogy önálló életet akarok neki. [box type="shadow" ]Grecsó Krisztián 1976-ban született Szegváron, jelenleg Budapesten él. Volt a Bárka folyóirat szerkesztője, a Nők Lapja vezető szerkesztője, a Szépírók Társaságának alelnöke. 2009-től vezeti az Élet és Irodalom próza és esszé rovatát. Első sikerét a Pletykaanyu című novelláskötetével aratta, 2001-ben. 2005-ben látott napvilágot Isten hozott című regénye. Következő regénye, a Tánciskola 2008 tavaszán, a Mellettem elférsz pedig 2011-ben került a könyvesboltokba, ez utóbbi már túl van a tizedik kiadáson. Drámáját, a Cigányokat (2010) Máté Gábor rendezésében játssza a budapesti Katona József Színház. Legújabb regénye, a Megyek utánad tavaly májusban jelent meg. Számos rangos szakmai díjat tudhat magáénak, legutóbb az Aegon Művészeti Díjat ítélték oda neki 2012-ben.[/box]