[dropcap]L[/dropcap]assan, észrevétlenül felkészítenek a lemondási vezérmotívum elfogadására, mert a tudatlannak semmi sem hiányzik. Laus – latin, dicséret az osztályrésze annak az idomárnak, aki fejét oroszlán szájába dugja, s hogy még nem harapta le fejét az oroszlán – meg-megreccsen a nézőtéri csend: a nacionalista gőgből nem lett még nemzethalál. Márai szerint is mi magyarok a cselekvés pillanatában csak az első fokú reakciót tudjuk kiszámítani. Ó, ez régi, szomorú egy fejezete a népéletnek! „Kinek jaj? Kinek sóhajtás? Kinek versengések? Kinek háborgás? Kinek bűn nélkül való sebek? Kinek szemeknek veressége?” (Péld.23:29–30.) Jajt és háborgást eredményez a családokban, romlást, elszegényedést s pusztulást a nemzetben. Egyszerre kórházak, elmegyógyintézetek és fogházak benépesednek. Vígan folyik az ivás, kábítózás… Otthon azalatt szükség és nyomor üt tanyát. A kocsmárosok és a vendéglátók természetesen felkészülnek és mindenképpen „kedveskednek”, hogy vendégeik „jól” érezzék magukat. Végre megtelik a ház, a kert és megindul az élet a süketítő, jellegét vesztett zene mellett. Mert hát a szegény embernek is kell egy kis „szórakozás” a napi, de főleg a heti fáradozás után. A pénztárca tartalma kezd apadni. A vendég egyre beszédesebb és szomjasabb lesz. Az italozás tartozéka a dohányzás, amihez végre a szerencsjeáték is társul. Éjfél tájban vagy reggel a vendéglátó maga ül az asztalhoz és elégült mosollyal olvassa meg a „bevételt”. Szép összeg! Azalatt a szegény agyongyötört feleség és az éhes gyermekek otthon szívszorongva várják a kenyérkeresőt, az apát, ki nehéz léptekkel támolyog hazafelé. Ez a gyászos képe igen sok falusi-városi kocsmai életnek, az abban elvegyülő mértéktelen, rettenetes szitkozódásokról, istenkáromlásokról és gyakran véres, iszonyú gyilkosságokig is eljutó verekedésekről nem is szólva! Kérdezhetem hát, hogy ki számlálhatná meg a könnyeket, amelyeket az alkohol átka csak naponta sajtol ki a szemekből? Ugyancsak sok emberi életet megkeserítő, és szűnni nem akaró tényező az örökös aggodalmaskodás! Minden aggodalmaskodásnak a hitetlenség a gyökere. Mert ha valóban meg vagyunk győződve, hogy egész életünket egy szerető és gondviselő mennyei édes Atya tartja a kezében, akkor csak nem fogunk aggodalmaskodni?! Akkor biztosan fogjuk tudni, hogy az aggodalmaskodás a leghaszontalanabb dolog ezen a világon, mert hiszen: a jövőt meg nem változtatjuk, a jelent pedig megkeseríthetjük vele! Probáltuk csak egyszer is elfogadni és elhinni, amit az Írás mond? Hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van”, és „ahol van a ti kincstek, ott van a ti szívetek”? Vegyük a mát hálaadással, várjuk a holnapot bizalommal – Isten kezéből! Csak ez a világ gonoszságban és hazugságban vesztegel. Sok komolynak, jellemesnek látszó ember fennen hirdeti, hogy a hazugság olyan szükséges rossz, amely nélkül nem élhet meg az ember. Mi pedig tiszta hittel valljuk, hogy minden hazugság az ördögtől van. Isten Ígéjének fényében tanultuk meg, hogyan gondolkodjunk a hazugságról és megértettük, hogy a szent és igaz Isten országában nincs hazugság – tehát mit is keresnének ott azok, akik szeretik, szólják és mentegetik a hazugságot? Két úrnak nem szolgálhatunk. Aki szereti az igazságot, gyűlöli a hazugságot! Igenis hitelt érdemlő, az igazmondásban ma is méltónak bizonyuló történet, miszerint Aquinói Tamással, a középkor nagy bölcselőjével sétál egy ismerőse. A tréfáskedvű barát egyszer felkiált: „Ni, ott repül egy ökör!” Tamás csodálkozva néz fel az égre, s erre társa nagyot kacag: „Hát elhitted azt a képtelenséget, mellyel meg akartalak tréfálni?” „Inkább elhittem – válaszolt a bölcs – egy ökör repül, mintsem egy keresztyén hazudjék.” A Hajnali utazás (Németh István) kisregényben valahol lassan megreccsen a csend. Ez történik a Kárpát-medencei Magyarok Kerekasztalánál is – a ma sáfársága gondolatával. El kell mondanunk végre, a keresztyénség mindig szöges ellentétben állt a kommunizmussal. A „minden a mienk” felfogás és az ebből fakadó tanítás és életvitel kudarca juttatott el a mi „semmi sem a mienk”, „minden az Övé, minden az Istené” ősi hitvalláshoz, hogy mi itt e földön nem birtokosok, hanem sáfárok vagyunk. Hív sáfára Istennek, őseink hagyatékának, nemzetünknek, jövendőnknek. Pásztori Tibor Endre, ny. ref. lelkipásztor