A történet végig egyetlen térben, egy szedett-vedett szobában játszódik, amely az első pillanattól egyértelművé teszi a szereplők ingerszegény, bizonytalan körülményeit. A minimalista színpadkép ezt jól érzékelteti: a színpadon csupán egy kopott kanapé és egy szekrény áll, a háttérben vetítővászon.

Súlyos események, elcsúszott súlyozás 

A darab in medias res, egy veszekedés kellős közepén indul. Tina (Tatár Zsuzsa) indulatosan faggatja Bobbyt (Borsos Tamás), aki Tina legjobb barátja, Jill (Tóth Jess) szerint egy házibuliban megcsalta őt. A fiú védekezni próbál, de világos, hogy nincsenek valós érvei. A három tizennyolc-tizenkilenc éves fiatal méltánytalan sértegetésekkel és felelősségterléssel próbálja érvényesíteni az álláspontját, egészen addig, amíg Jillből kibukik: Tina teherbe esett, és Bobby az apa. Innentől pedig egyre bonyolodó külső-belső konfliktusok kereszttüzébe kerülnek a szereplők, és velük együtt a nézők is, melyben fokozatosan kibomlik egymáshoz és családjukhoz fűződő viszonyuk, amelyhez a rendező sajátos kiegészítésként olykor flashback-szerű múltbeli jeleneteket, máskor a színpadon meg-nem-mutatható történéseket projektálja a háttérben álló vászonra. Így látunk bele többek között az ominózus megcsalásjelenetbe, Jill és Bobby gyermekkori kapcsolatába, vagy, az előadás végéhez közeledve, egy Jill és Tina között lezajló beszélgetésbe.

Bár a „szobán/színpadon kívüli” ily módon történő leleplezése önmagában jó gondolat, a megvalósítás nem hibátlan. A kezdőjelenetben például, a buli képkockáit nézve egy Billie Eilish-feldolgozást hallunk, amely alatt a színpadon megjelenik Bobby és Jill, szimbolikusan koreografált mozdulatokkal harcolva olykor egymásért, olykor egymás ellen, és mindeközben még párbeszéd is zajlik közöttük. A nézői figyelem teljesen megbomlik – a multimodalitás ilyen szertelensége lehetetlenné teszi az átélhetőségét. A tánc, zene, vizualitás és dialógus egyszerre sulykolja ugyanazt az üzenetet, amely ezáltal nem felerősíti, hanem elveszti a súlyát.
A történet tetőpontján pedig pont a másik végletet látjuk: a két barátnő legfontosabb, legigazibb beszélgetése üres színpaddal, csak a képernyőn történik meg. A színészek fizikai jelenléte nélkül a párbeszéd sorsfordító szavai nem átélhetők – hiába szeretnénk közel kerülni a szereplőkhöz, akaratlanul is eltávolodunk, hiszen nem kapunk belőlük mást, mint egy közepes minőségű videófelvételt. 

A döntés filmesztétikai szempontból is megkérdőjelezhető: a felvételekből hiányzik a stilizáltság, ahhoz viszont, hogy afféle „home-video” érzést nyújtsanak, nem eléggé spontának. A snittek a tudatos filmkészítői koncepció hiányában silánynak és egysíkúnak hatnak.

Karakterépítés és -alkotás

E filmjelenetek erőtlenségét viszont nagyban kompenzálja a színészi munka – mindhárom színművész hiteles és érzékeny alakítást nyújt. Borsos Tamás performansza külön kiemelendő: bár mint sok más darabban, itt is a „fiatal lázadó” archetípust jeleníti meg, sokrétű, önellentmondásokkal és gyermekkori traumákkal harcoló, árnyalt karaktert formál meg. Kamaszfiúvá alakul, aki a „kemény férfi” szerepébe kényszerül, holott semmire sincs akkora szüksége, mint útmutatásra és biztonságra. Egyszerre felelősség alól kibújni próbáló, önző férfi, és végtelenül magára hagyott, tapasztalatlan gyermek, aki nem érti, mi történik körülötte, és eszköztelennek érzi magát.

A mű legmerészebb dramaturgiai fogása az, hogy a „lányanya” nem az egyetlen szemszög, amelyet megismerünk: hozzárendelődik a legjobb barát perspektívája, és még fókuszáltabban az előadás fő dinamikáját diktáló „fiú-apa” nézőpontja. 
Aki összezavarodva, dühtől és félelemtől torzult tudattal próbálja felmérni: kész-e feladni az elképzelt jövőt egy gyermekért – miközben ő maga is tulajdonképpen gyermek. Bár attól retteg, hogy a saját apjához hasonló, önző és bántalmazó férjjé és szülővé válik, egyértelmű, hogy nem áll készen a felelős apaságra. Ez a dilemma feloldhatatlan – és Borsos által nagyon meggyőzően artikulált – belső feszültséget teremt, amelynek súlya szinte nagyobb, mint a három szereplő között létrejött külső konfliktusé.

Áldozat és áldozat?

A félig nyitott, cseppet sem megnyugtató finálé arra mutat rá, hogy létezik olyan élethelyzet, ami egyszerűen „szar ügy” – nincs se feloldozás, sem katarzis. Az ember, legyen bármilyen ambiciózus, tehetséges és fiatal, áldozatául eshet a körülményeknek – a rossz családi minták, generációs traumák, bizonytalan anyagi háttér a tinédzser anyák és apák sorsát ugyanúgy megpecsételik. Hogy is lenne számonkérhető egy ilyen komplex helyzet helyes megítélése rajtuk?

Ez a következtetés azonban megkérdőjelezhető álláspontot sugall. Az előadás ugyanis olyan sikeresen kelt empátiát Bobby felé, hogy nézőként hajlunk rá, hogy relativizáljuk a viselkedését, míg a támadó és „hisztérikusan” számonkérő Tinát „érzéketlennek” vagy túl agresszívnek ítéljük. Bobbyt sértegetik, hibáztatják mindenért, még ütlegelést is kap – holott ő sem gonosztevő, csak a szüleinek, társadalmi helyzetének, a sorsának áldozata.

De megállja-e a helyét ez az állítás? Bár a fiúnak valóban nagyon nehéz dilemmát kell kezelnie, a döntés, hogy részesedni akar-e a felelősségből, a kezében van. Tinának nincs. A lány látszólag sokkal magabiztosabban és érettebben kezeli a tényeket, de ez nem azért van, mert bármilyen értelemben jobbak a kilátásai, hanem mert tudja: számára nem létezik alternatíva.

Kétségtelen, hogy nagyon fontos hangsúlyozni a rendszerszintű társadalmi problémákat, amelyek ilyen fájdalmas helyzeteket szülnek. Az empátia mindenkit megillet, és legitim álláspont, hogy tinédzserként – és felnőttként is – szinte lehetetlen megfelelően viselkedni, bármelyik pozícióban is legyen az ember. 

A gyermekanyák helyzetéről, bár sok szó esik, közel sem elég. Olyan, egyszerre személyes és kollektív probléma ez, melynek megoldására nincsenek eszközök, nincsenek gyakorlatok – és még szavaink sem. Térségünkben kifejezetten tabunak számít, ami nemhogy nem óvja meg a fiatalokat, de pont hogy növelheti a kockázatát annak, hogy hasonló szituációban találják magukat. Ezért minden, ami felhívja erre a figyelmet, elismerést érdemel, és e tekintetben a Szar ügy megállja a helyét: befogadható, de mélyen megrázó módon tematizálja a jelenséget. De a határ az empatikus nézőpont és a relativizálás között nagyon keskeny, és a darab időnként bizonytalanul billeg rajta. Üzenete kétélű fegyverként működhet, és csak akkor válik érvényessé és tisztává, ha nem az erről szóló diskurzus konklúziójaként, hanem elindítójaként kezeljük. E szerepre viszont, minden hibájával együtt is, mindenképp alkalmas lehet.