Hirdetés

Megörökíteni a döntő pillanatot

Firtosváraljai roma lányok vagy épp egy guatemalai maja asszony mosolyog ránk, máskor különleges hangulatú természetfotók, érdekes részleteket közelképbe hozó felvételek mesélnek Tamás Kinga útjairól. Mindeközben az udvarhelyszéki Énlakán érzékeny és értő kreativitása nyomán egy régi székely porta is újjászületik.

Asztalos Ágnes
Becsült olvasási idő: 7 perc
Megörökíteni a döntő pillanatot
Fotó: Hodgyai István

– Székelyudvarhely után több évet éltél az Egyesült Államok egyik legszebb részén. Ha jól tudom, akkor jött képbe igazán a fotózás. Hogyan kezdődött?

– Színészetből van diplomám, az egyetemi tanulmányok elvégzése után pár évig dolgoztam színházban, ami izgalmas, nem hétköznapi világ, de éreztem, hogy nem ez az én utam. Akkor kezdtem el keresgélni, nyitni más művészeti ágak felé. Még Amerikába költözésem előtt az egyik gyerekkori barátnőmtől kaptam egy tükörreflexes fényképezőgépet, amin keresztül másként kezdtem el nézni az engem körülvevő világot. Az utcákat színpadnak láttam, az embereket színészeknek, és hitelesebbnél hitelesebb jelenetek bontakoztak ki a szemem előtt. Majd tizenkét évvel ezelőtt Floridában, egy német fotóstól tanultam meg az alapokat. Ezzel párhuzamosan fafelületekre kezdtem el nyomtatni táji jellegű fotókat, Photoshoppal megszerkesztett képeket, és elindítottam egy vállalkozást, amely a mai napig működik. A streetfotó a hozzám legközelebb álló önkifejezési forma, de a vállalkozással teremtettem meg a dolgok anyagi felét.

– Rengeteget érdekes helyre visznek el a felvételeid. Miről szól nálad az utazás? 

– Az utazásokat hosszabb-rövidebb felkészülések előzik meg, egy-egy ország vagy régió történelméről, kultúrájáról, természeti adottságairól. Találó szépirodalmat olvasok, például Kolumbia előtt García Marquezt, Peru előtt Mario Vargas Llosát. Az utazás a flow-ban levést jelenti, a hétköznapokból való kiszakadást, a legyalogolt mérföldeket, a megmászott vulkánokat, az óceánpartokat, a régi városrészeket, a befogadást, a megértést, a nyitottságot. Nincs olyan hely a világon, ahol nem lehet tanulni, az úton levés egy életforma, ami nem feltétlenül külföldön, távoli tájakon kezdődik, hanem a szűkebb környezetünkben, akár ötven kilométerre a helytől, ahol élünk.

– Mi az, ami leginkább megállásra és kattintásra késztet? 

– Ez egy folyamat, ami nem is a szembejövő témánál, hanem bennem kezdődik. Szinte mindig van, amit fotózni, ha kellőképpen tudok figyelni, ha le tudok lassulni annyira, hogy a világot is lassított filmként tudom nézni. Ez inkább egy belső történés, mert magához a kattintáshoz már kell egy fizikai gyorsaság, hogy az egyik kedvenc francia fotográfusom, Henri Cartier-Bresson által megfogalmazott „döntő pillanat” megörökítődjön. Egyetlen képben lencsevégre kapni az előttünk zajló jelenet lényegét egy megismételhetetlen, pontos és varázslatos pillanat.

– Gyakran szinte intim közelségbe hozod az embereket. Hogyan sikerül ezt elérned? 

– Az utcai fényképezésnél ismeretlen szereplőkről készítünk felvételeket, akik pózolatlanul, zavartalanul, a maguk természetességében léteznek. Sokszor észreveszik azonban a kamera másik végén álló embert, akivel pillanatok alatt létre kell jöjjön a bizalom. Egy tekintetből, egy fejbólintásból, az adott helyzet energiáiból szoktam érezni, hogy mehet a fotó anélkül, hogy zavarba hoznám, kompromittálnám az alanyt. Talán egyszer-kétszer történt meg, hogy rám szóltak, hogy töröljem a felvételt. Pedig voltak éles helyzetek. Brooklynban egy tetoválásokkal teli, bőrszerkós motorbiciklist fotóztam le egy kopott, amerikai zászlós kirakat előtt, aki szigorúan nézett rám, ahogy emeltem a gépet, de a pillanat töredéke alatt meglágyult, és mire a keresőbe néztem, már újra azt az arcát mutatta, amit még a szigora előtt vettem észre. Ilyenkor pontosan érzem, hogy kattinthatok, anélkül, hogy bármiféle feszültség születne.

– Kétlaki életet élsz. Mit hozol haza Amerikából, és mit viszel innen magaddal, mikor visszamész?

– Mindkét helyről próbálom összegyúrni a pozitívumokat, és abból formálni egy élhető életet. Amerika inkább egy szabadabb gondolkodásra tanított meg, Székelyföld a közösségben való létezésre, ami egy jóval kötöttebb, de ugyanakkor inkább otthonérzetet adó életforma. Mindkét irányra szükségem van, megesik, hogy nehezebb összhangba hozni őket, de amikor sikerül, akkor harmonikus és teljes az életem. Nemcsak érzéseket, gondolatokat hozok-viszek magammal, hanem konkrét tárgyakat is, az óceánon túlról repültem már haza kézzel festett mexikói fürdőszobakagylóval, festményekkel, afrikai szőnyeggel, innen a méz, a ribizlipálinka, a paprikás kolbász, a teafüvek repülnek velem.

– Most álljunk meg egy percre Énlakán, ahol új életet leheltél egy régi székely portába. Miért fontos neked ez a dolog?

– A kultúránk megőrzéséhez, továbbéltetéséhez az épített örökségünk megóvása, mába való átmentése fontos feladat. Lélekkel teli fatornácos parasztházakat, kúriákat is hagytak ránk a régiek, mi sem építhetünk csak műanyag ablakos betontömböket. Nálam fontos szempont volt, hogy ne egy falumúzeumot vagy egy tájházat építsek újra, hanem a mai idők irányzatai is érvényesüljenek a felújításnál. Az épület kívülről megmaradt úgy, ahogy 150 évvel ezelőtt kigondolták, de a fürdőszobába már szabadon álló kád és padlófűtés került. A székely népi kultúra mellett távolabbi népművészetek is helyet kapnak a házban. Nem hiszek abban, hogy régen minden jobb volt – ami viszont jó volt, és a mai napig érvényes, igaz, ízléses tudott maradni, azzal érdemes foglalkozni.

– Amerikában volt már kiállításod, itthon lesz-e?

– Key Westen volt kiállításom a télen, megnyertem egy ottani pályázatot, ami megteremtette ennek a lehetőségét. Amerikában az utcai fényképezés egy bejáratott, ismert művészeti ág, az erre fogékony emberek meg is vásárolják ezeket a képeket. Tervben van egy itthoni kiállítás is, a téma is megvan, de egyelőre csűrt újítok Énlakán, úgyhogy még nem tudom, mikor kerül rá sor.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!