borús égbolt
enyhe eső
enyhe havazás
Megmarad-e a vagyonunk?
Amikor ilyen vízválasztó pillanathoz érkezik a világ, mint most is, minden átértékelődik. Le. És fel. Élelmiszerüzletben jártam a tegnap reggel. Szokásom szerint vásároltam meg a legszükségesebb cikkeket. Kenyeret, felvágottat, tejet és zöldséget. Volt bennem némi szorongás is, hogy egyik vagy másik megszokott termék időközben eltűnt. De nem történt, vagy legalábbis nem látszott semmi különleges. Minden a helyén volt, s bármit vehetett és vihetett az ember, ha pénze volt. Egyelőre nincs gond a fizetőeszközzel, van valamennyi, és fel voltam készülve arra még, hogy amennyiben nem működik a pénztárnál a bankkártyaolvasó, akkor legyen nálam némi készpénz.
Nem vágytam nagyobb beszerzésre, épp csak annyit szerettem volna venni, ezt-azt, ami máról holnapra kell. Meglehetősen magasra halmozott és kiemelt akciós termékeket is láttam. A zöldségek és a gyümölcsök közt minden szokásost felfedeztem. Mostanában úgy vagyok, hogy nem veszek déligyümölcsöt, nem veszek importzöldséget. Műíze van. Messziről hurcolhat ide vegyszereket. Akár kórokozókat. Bár kór, okozó, okozat nálunk is van. Még annál is több, amennyi elviselhető. Akkor meg minek az import?! Azt választom, aminek nálunk is szezonja van. Talán ezzel a helyi termelőt segítem. A retek és a zöldhagyma látszott hazainak – egyébként írta is a láda szélére illesztett cetlin –, és a káposzta. Nem üvegházi, inkább szántóföldi lehet, gondoltam, hűtőházban raktározhatták, és küllemre ugyanolyan egészségesnek véltem, mint egy-két héttel ezelőtt. Mintha a hónap közepén, úgy két hete vettem volna két fejet. Betettem egyet most is a kosaramba. Almánk még van a pincében – azt sem tudom, mikor kellett utoljára boltit vennem –, s ha véletlenül mégis szükség volt a télen, mert a hozott kifogyott, akkor egy lengyel importból való goldent kedvelek. Gyümölcs nem kellett.
Mondja egyik ismerősöm, aki nagykereskedelmi cégnél dolgozik, hogy ott, a lengyeleknél mindig van annyi, hogy évekre tudnak szerződni, és folyamatosan biztosítják a változatlan mennyiségi és minőségi felhozatalt a beszállítók. Idehaza pedig nem lehet ilyen kínálatot felhajtani – érvel –, mert nincs megfelelő szintű termelés. Azért sikerült magukhoz térniük ilyen gyorsan, mert ott nem volt kollektív. Ez mindig egy varázsszó, egy pejoratív kijelentés, egy bélyeg, esetleg valamiféle állapotjelző, amely arra szolgál, hogy kimenekítsük, kimagyarázzuk magunkat bizonyos állapotokból. Harminc év telt el, és a létezett szocializmus roncsaival nem tudunk mit kezdeni. Ott ásítoznak sok helyütt az üres istállók, melyek úgy világítottak gyermekkoromban hajnalonként és este, mintha sokablakos szerelvény jött volna a faluba. Volt költő, aki ezt le is írta, hogy így érkezett meg a jövő a székely falvakba. A szép és közös jövendő, amelyből, lám, milyen máig tartó tegnap lett. És még nem is beszéltünk a városszéleken rozsdálló halott ipari roncshalmazokról.
Hogy a lengyelek gyorsan magukhoz tértek!? Bő tíz éve látom a lengyel árut a polcokon. A miénk, a hazai meg sehol. Harminc esztendő új világok felépítésére elég, berendezkedésre és egy másik nemzedék elindítására. Emlékezzünk a millennium idejére, a császári és királyi, de polgári világra, amely olyan műveket alkotott, hogy száz éve használjuk, s mégis üzemel, bár karbantartás híján mindent elkövettünk ellenük, hogy elpusztítsuk. Mi még a múltunkat is képesek voltunk lelakni.
Vajon most mi következik? Harminc évig mondjuk majd, hogy azért vagyunk nehéz helyzetben, mert Európában voltunk? Nem hinném. Hol leszünk mi harminc év múlva?
A hentesárupultnál lepődtem meg. A felvágottak többsége mintha ötven-hatvan százalékkal lett volna magasabb a korábbinál. Mi történhetett, ha ilyen pazar a kínálat? A hús nyolcvan százaléka importból származik. Nézhetjük a nyers portékát, a mirelitet, a félkész árut, a friss felvágottat, vagy akár a füstölt és érlelt kolbászokat, meg a szalámikat… Szükségem volt húsra, vásároltam is, de módjával. Egyetlen ötvenes lapult a zsebemben. Nem sültem fel a kasszánál. Kártyáról fizettem.
A múlt héten süldőket vásároltunk öcsémmel. Olyan ötvenkilósak, hatszáz lej volt darabja. Abban bizony gyarapodik majd a vagyonkánk, ha odafigyelünk, s esztendő ilyenkor – ha élünk – nem kell szalonnát vennünk. Csak egészség legyen. A többi aztán lesz valahogy. Maradjon meg az út falusi és városi énjeink között. És legyünk termelők is, ne csak nyakló nélküli fogyasztók, mert az az állapot ugyan minden, csak nem örök. És egyre több pénz kell hozzá.
Simó Márton
.jpg)
