borús égbolt
Megint egy ünnep
Jön május elseje. Ami ismét előttünk: egy kihívás. Ebben a kíméletlen helyzetben megint kapunk egy hosszú hétvégét „ajándékba”, hogy tegyük próbára magunkat. Jó lehetőség kínálkozik most mindenre. Kimehetünk a „zöldbe”, ami ezúttal is nyilvánvalóan ismét csak a saját szűkebb életterünkre értendő. Szó azonban nem lehet arról, hogy közösségi programokon vegyünk részt, s ha mégis, akkor annak súlyos következményei lehetnek, és lesznek is, ha meg merjük tenni.
Azt mondják a hivatalos szervek nálunk, hogy épp május 3-ra tetőződhet a járvány. Ha optimistán szemléljük a dolgot. Csak azt nem tudjuk, hogy lehetünk-e bizakodók, amikor nálunk a vírus napról napra „hozza” a formáját, naponta háromszáz-négyszázzal növekszik a kimutatott esetek száma, és minden valószínűség szerint mára-holnapra átlépi a tizenkétezres lélektani határt, amelyet pár hete emlegetnek. Egyébként minden ország statisztikája hasonlóan viselkedik a környezetünkben, de vannak kisebb-nagyobb eltolódások, annak függvényében, hogy mikor kezdték a megelőző intézkedéseket, mekkora a népességmozgásuk és milyen a populáció lelki és fizikai állapota.
Biztos, hogy jót tett legutóbb a görögkeleti húsvét ünneplésének visszaszorítása. Ami viszont nem tett jót, az a repülőgépeken kiutaztatott idénymunkások kontingense, illetve a most előkészített „új hullám”, amely arra hivatott, hogy németországi és ausztriai területen idősgondozást vállaljon, illetve folytasson. Úgy tűnik, hogy továbbra is olyan a társadalmunk berendezkedése, olyan vektorai vannak, amelyek állami és államközi szinteken is felülírják a karantént, az óvatosságot, az egyének mozgásának jótékony korlátozását. Ez pedig nem más, mint az anyagi érdek. Jó és megnyugtató sokaknak azt tudni, hogy az ingázó rétegünk valahol megszerzi a betevőt. Jó tudni – Európa gazdagabb felében –, hogy az alantasnak tartott, de azért erkölcsi és lelkiismereti kötelességnek is számító munkát elvégzi helyettük egy hátrányosabb helyzetű, lehetőleg fehér és keresztény ember!
Még alig tanultunk valamit. Nem égettük meg eléggé magunkat ahhoz, hogy valóságosan is felébredjünk, és belássuk: véget ért egy korszak. A szép és új világ csak lelki(ismereti) megújulást követően fog elérkezni.
Emlékezzünk csak a régi május elsejékre! Igazi népünnepélyeket szerveztek az átkosban, s a hatalom ilyenkor kívánta megmutatni emberi arcát. Valahogy nekem mindig a rezesbanda jön be, bukik elő ilyenkor. A beszédek, a vörös zászlók már kevésbé emlékezetesek. És a csórékolbász, a flekken, meg a sör. A helyi (nép)tanácsok, a vállalatok, a szakszervezetek ilyenkor alaposan kitettek magukért és adtak a külsőségekre. Mindenkinek jutott fatányéros, csapolt vagy üveges sör is, csak egy kicsit tolakodni kellett érte, tűrni, kivárni, hogy a félig-meddig átsült, mócsingos vagy -talan (olykor protekciós) hússzeletekből is megkapjuk a magunk részét. Emlékszem – lehettem olyan négy-öt éves – az első május elsejére a „saját időből”, amikor a nagy nehezen kivívott sertéshúsdarabkát nem tudtam megrágni és lenyelni. Valami vén disznó húsa lehetett, vagy éppenséggel én voltam járatlan a témában. Apám annyira gyenge kommunista volt, hogy a pártba be sem vették. Igaz, nem is nagyon akarta. Mindenesetre: öklendezés lett belőle, hiába volt jelen pártunk és államunk jóvoltából a szándék. Aztán olyan is megesett – ez már a kamaszkorom felső határán volt –, hogy vásároltunk egy nagyobbacska bárányt, és azt elfogyasztandó, kivonultunk a zöldbe. Került valami sör akkor is, de csak pasztőrözetlen Homoród márkájú, langyos volt és eléggé keserű. Ez már a szűkösebb nyolcvanas évek legelején lehetett. Akkortájt volt aztán még egy olyan eset is, amikor az ünnep magába foglalta azokat a napokat, amikor „Csernobilban történt valami”. Ennek most pontosan harmincnégy esztendeje. Ezt a Szabad Európa mondta. A sokoldalúan fejlett meg úgy védett minket akkor, hogy nem javasolta a szabadtéri tevékenységet, és csak étteremben szabadott enni, semmi félnomád katering nem volt. Pár nap múlva megnyugodtam, hogy – míg mások napoztak, fociztak, űzték az eszüket a szabadban – mi páran, akik ahhoz a társasághoz tartoztunk, milyen körültekintően jártunk el, és nem tettük ki magunkat a radioaktív sugárnak, ami jött, s ami úgymond veszélytelen volt az óvatos hatóság szerint, de azért mindenki félt tőle a szocialista barakkban és másutt is. „Atombiztos” pörköltet fogyasztottunk, lengyel vodkát és Kászon Gyöngye (Perla Casinului) borvizet, a Salutaris-forrásból (ezt simán latinul írta, hogy jobban üdvözülhessünk tőle), s amelynek – csodák csodája – piros-fehér-zöld ábráktól volt díszes a címkéje.
Hát igen. Azon a május elsején már sejtettük, hogy valami változik. Vagy mégsem? A világ visszarendeződött, bár sosem lett többé olyan, mint volt. A mostani május elseje utáni időben – ha figyelünk – nem állíthatjuk vissza ugyanolyan korlátolttá és haszonelvűvé a rendszerünket. Nekünk kell változnunk, olyanokká lennünk, hogy eltűrjön a hátán.
Simó Márton
.jpg)
