kevés felhő
szórványos felhőzet
erős felhőzet
Megesszük a csomagolást
Tulajdonképpen nem szeretem a csomagolást. De mivel úgy illik, legalább az ajándékokat próbálom becsomagolni – rendszerint a rendelkezésemre álló legegyszerűbb anyaggal. Eddig nem is gondolkodtam rajta, hogy vajon miért idegenkedem ettől a művelettől? Mert eltakarhatja a hibákat? Mert tudom, hogy nem mind arany, ami fénylik? Mert félrevezethet? Mert elrejti a lényeget? Talán éppen ezért bele sem gondoltam, hogy a csomagolás logisztikai szempontból az áruvédelem eszköze, kezelési, szállítási, tárolási, illetve eladási egység, no meg nem utolsósorban reklámhordozó is, sőt manapság a csomagolásnak nemcsak technikája, hanem blogja is van, amelyről azt tudjuk meg, hogy „az a legjobb burkolatdesign, amely a termék egyedi értékesítési előnyéről szól”, sőt olyasmit is, hogy egyre népszerűbbek az ehető csomagolóanyagok – ilyen például a biológiailag lebomló, szilikon mellimplantátum alakú vízcsomagolás, vagy az ehető papírban felszolgált szendvics, kávé vagy jégkrém. Ezek a legújabb találmányok is a hulladék csökkentését és újrahasznosítását célozzák – akárcsak a román államfő által kihirdetett és 2015 novemberében életbe lépett 2015/249-es számú törvény, amely a csomagolóanyagok és csomagolóanyag-hulladékok kezelésére vonatkozik. (Ennek egyik előzménye volt többek között a 2008-ban bevezetett ún. „zacskóadó” is.)
Szükség is van minden ilyen jellegű ténykedésre, és nemcsak azért, mert az Európai Unió így akarja, hanem azért is, hogy ne borítson el minket a hulladék. Egy 2013-ban végzett felmérés alapján ugyanis egy romániai városi lakos évente 346 kg háztartási hulladékot termel, a vidéki lakos ennél jóval kevesebbet, átlagosan 95 kg-ot. A városi hulladék 39 százaléka és a falusi mintegy 52 százaléka újrahasznosítható. Ennek hozzávetőleg felét a csomagolóanyagok teszik ki, márpedig ez számottevő mennyiséget, a városi lakosok esetében fejenként 67 kg csomagolóanyagot jelent.
Nos, ilyen körülmények között született meg az új törvény, amelynek előírásai szerint 2 ezer lej/tonna környezetvédelmi adó megfizetésére kötelesek azok a hazai termelők, amelyek nem hasznosítják újra termékeik csomagolóanyagának törvényben meghatározott 60 százalékát.
Eddig is volt környezetvédelmi adó, de ezt a kereskedőktől 65 lej/tonnás költség mellett rendszerint az erre szakosodott vállalatok vállalták át – adták hírül a napokban a fővárosi napilapok –, viszont 2015 végén a tíz szakcég közül már csak három működött, így valószínűleg ezek is megemelik az áraikat. Mindez oda vezethet, állítja az országos sajtó, hogy a termelők költségei nőnek – a becslések szerint Romániában csak az élelmiszeriparban 245 millió lejjel nőhetnek összességében a csomagolási költségek –, és akkor a lakosság fogja ezt a környezetvédelmi „büntetést” is kifizetni. Ami végső soron egyes élelmiszer-ipari termékek árának akár 30 százalékos növekedését is okozhatja. Az élelmiszergyártók erre hivatkozva a jogszabályban meghatározott díj mértékének enyhítését kérik.
Nyugatabbra már másként keresik a problémára a megoldást: Angliában, Olaszországban, Franciaországban néhány éve, Németországban 2014 óta és tavaly ősztől már Budaörsön is létezik csomagolásmentes bolt, amelyek mintájára már több országban franchise-rendszerek jöttek létre. A boltok lényege, hogy a vásárlók a saját edényeikbe, kosarukba, üvegeikbe mérik ki és pakolják a termékeket, elsősorban élelmiszer-ipari cikkeket, zöldségeket, gyümölcsöket, tésztákat, fűszereket, mézet, lekvárokat, kávét, aszalványokat, tejet, de például kozmetikumokat is. Azt is mondhatnánk, hogy épp olyan, mint a piac, mégsem az. Budaörsön például kellemes környezetben kávézni és teázni is lehet. Az észak-franciaországi Lille „day by day” üzletében pedig, ahol 450 csomagolásmentes termék kapható, az árak mintegy 40 százalékkal alacsonyabbak a szupermarketek árainál. Mert bizony a csomagolás sokba kerül, sőt az is gyakori, hogy többe, mint maga a termék. Úgyhogy most már azon kezdhetek gondolkodni, miért van nálunk ilyen drágaság a piacon?
Daczó Katalin
