Egy augusztusi kora reggelen, Udvarhely egyik fürdőjének sódézsájában ülve néztem a napfelkeltét. Két férfi ült be mellém. Nyakig merültek ők is a meleg sós vízbe és románul kezdtek beszélgetni. A fiatalabb férfi általában csak kérdezett, míg az öregebb mesélt, magyarázott. Igyekeztem nem odafigyelni, de akaratom ellenére mindent hallottam, mert közel voltunk egymáshoz. A beszélgetés során többször is elhangzott U. bácsi neve. Ezt a nevet gyermekkoromban hallottam utoljára. U. bácsi zsidó boltos volt, akinek megengedték, hogy államosított boltjában, eladóként, még dolgozhasson. Aztán, mint sokan mások, U. bácsi is, feleségével együtt, kitelepedett Palesztinába, ahogy azt az 1960-as évek elején emlegették. Gyermekei már rég ott éltek. Amikor a párbeszédet hosszabb csend szakította meg – elnézést kérve, hogy közbeszólok, – megkérdeztem, hogy mi van U. bácsival, mert én ismertem. Az öregebb férfi felém fordult és szúrós tekintettel vett szemügyre. „Maga idevaló?” – kérdezett vissza nyersen. „Ha igen, akkor biztos beszél magyarul.” Miután bólintottam, furcsa hangsúllyal, de érthetően, magyarul folytatta: „Én U. bácsi unokája vagyok. U. bácsi rég meghalt. Öregotthonban. Nem találta a helyét Izraelben. Gyötörte a honvágy. Gyermekkoromban Ő vigyázott rám és megtanított magyarul. Sokat mesélt Udvarhelyről, a boltról, a Budvárról, a Szarkakőről, a Csicserről. Jól mondom, hogy Csicser? Az a hegy, ami a Budvárral szemben áll.” Megint bólintottam, hogy jól mondja. „Maga honnan ismerte nagyapámat?” – szegezte nekem a kérdést. U. bácsi arról volt híres a gyermekek körében – mondtam –, hogy aki 10-est kapott, annak adott egy cukorkát ingyen. Ha megmutattad az ellenőrzőbe beírt 10-est, akkor U. bácsi letépett egy tenyérnyi újságpapírt, belecsavart egy cukorkát és neked adta. „Erről nekem soha nem mesélt …” – mondta az idősebb férfi és kíváncsian hunyorított egyet a szemével, hogy folytassam. Olyan sok 10-est nem kaptunk, hogy mindennap bemenjünk U. bácsihoz. Ezért kitaláltuk, hogy egy ellenőrzővel, amelyikbe aznap 10-est írtak be, azzal egyenként, egymás után megyünk be a boltba és kérjük a cukorkát. Az átverés működött. Egy hónapon keresztül szinte naponta elkövettük ezt a csínyt. Egyszer aztán úgy döntöttem, hogy bemegyek a boltba és elmondom U. bácsinak, hogy kitoltunk vele. Nem emlékszem, miért és hogyan szántam el magam erre a tettre. Talán a lelkiismeretem vészharangját kezdte félreverni a sok potyacukorka … nem tudom. Amikor aztán egy 10-essel 6 cukorkára tettünk szert, visszamentem U. bácsihoz. Az öreg kérdően nézett rám, hogy mit akarok. Én kivettem a félig elszopott cukorkát a szájamból, úgy nyálasan letettem a pultra és azt mondtam: „Visszahoztam. Nem kell. Az ellenőrző nem az enyém volt. A 10-est nem én kaptam.” Ezután csak álltam és vártam, hogy mi fog történni. Nem történt semmi. U. bácsi a pult mögött csendesen megfordult és egy barna papírzacskót vett elő. Ezt a henger alakú cukorkás pléhkanállal teletöltötte tejkaramellával. A zacskó száját behajtogatva lezárta és felém nyújtotta. Én az álmélkodástól csak egy csendes „Köszönöm!”-öt tudtam kinyögni, majd a zacskóval a kezemben kirohantam a boltból. Akkor láttam utoljára U. bácsit. „Magával mi történt, amikor kiment a boltból?” – kérdezte a férfi. Megvertek. Öt ellenféllel szemben nem volt esélyem. A zacskónyi tejkaramellát aztán egyenlően elosztottuk. Az idősebb férfi felállt a sódézsában. „Mennem kell!” – mondta, és kezet fogtunk. A fiatal férfinak románul azt mondta, hogy egy óra múlva várni fogja a fürdő bejáratánál, és elment. Rövid csend után a fiatal férfi románul megkérdezte: „Tudja, ki ez az ember?” Megráztam a fejem, hogy nem, nem tudom. „Na, akkor tudja meg, hogy Ő az izraeli hadsereg ezredese. Hivatalosan van itt. Engem mellé rendeltek, hogy elkísérjem és segítsem, amiben kell. Én a belbiztonsági szolgálat embere vagyok. Mondja el, miről beszéltek, mert nem tudok magyarul!” – szólt rám ellentmondást nem tűrő hangon. Meglepődtem e felszólítás hallatán. Aztán elgondolkodtam azon, hogy a nyálas cukorka – amit letettem egykor U. bácsi elé – vajon milyen veszélyt jelenthetett a világbékére? Nem tudtam eldönteni. Végül csak annyit mondtam: „Ez maradjon a mi titkunk.” Felálltam, kiléptem a sódézsából és elindultam felöltözni. Veres Péter