borús égbolt
enyhe havazás
Mama, kérlek, meséld el...
Vannak helyzetek az életben, amelyek a világ legtermészetesebb dolgainak tűnnek. Ilyen az is, hogy este lemegy a nap, majd reggel újra felkel, hogy télen hideg van, nyáron pedig levetjük a réteges öltözéket. Pont ilyen természetesnek tartjuk azt is, hogy a szeretteink ott vannak körülöttünk: felhívhatjuk őket telefonon, ha kell, segítenek, meglátogatjuk egymást, elbeszélgetünk, együtt nevetünk vagy épp sírunk, de ott vagyunk egymásnak. Olyan természetesnek tűnik… Egészen addig a pontig, amikor rá kell döbbennünk, hogy egyszer minden elmúlik...
…Nagyszülők. Olyan magától értetődő, hogy vannak nekünk, tata s mama pedig örökké tudja, mit kell tenni egy-egy helyzetben, és még akkor is nekik van igazuk, ha csak vita közepette engedünk utat az élettapasztalatnak a modern vagányságunk helyett. Annyiszor tapasztalom, hogy lenézzük az idősebb generációt, nem gondolván arra, hogy egyszer – ha megérjük – mi is megöregszünk, és vajon bennünk milyen érzések támadnak majd, ha átnéznek rajtunk. Mert lehet, hogy tata s mama nem tudja, hogy nem divat belájkolni a saját posztot a Facebookon, vagy épp nem áll rá a keze a „simogatós telefonra”, de kisgyermekként ő már úgy dolgozott, hogy mi nagymenők felnőtt fejjel is kivetnénk a vizet – ahogy mifelénk mondják. Becsüljük meg őket addig, amíg lehet. Hallgassuk meg régi történeteiket, a háborús idők megpróbáltatásainak fel-feltörő emlékeit, és azt is, hogy mennyire boldogok voltak, amikor először tarthattak minket a karjukban. Sok hasonló emléket osztott meg velem a nagymamám, szép időkről és nehéz pillanatokról egyaránt, és bevallom, ami akkor unalmasnak tűnt, most bír igazi értékkel. Most, hogy már nincs velem.
Kedves unoka, ha épp meglátogatod a nagyszüleidet, ülj oda nagymamád mellé, és mondd: Mama, kérlek, meséld el... Örülni fog neki, ahogy évek múlva te is.
Kertész László
.jpg)
