borús égbolt
Magyarul fáj
A magyar nyelv. Az anyanyelv. Mert ilyen csak egy van. Ezen sajátítjuk el az első szavakat, talán a minket körülvevő fontos használati tárgyakat, a családtagokat, a közelebbieket nevezve meg. Talán nem szabályosan, hanem sajátosan, olyan formákat használva, amelyeket csak a gyermek és környezete ért, aztán szép lassan szabályossá válnak a szavak, mondatokba fűződnek. Életünk során az anyanyelv az, amely leginkább fejlődik bennünk, hiszen elsődleges.
Azt olvastam, hogy Einstein utolsó szavait az éppen szolgálatban levő ápolónő az amerikai kórházban nem tudta feljegyezni, mert a világhírű tudós, a valaha élt egyik legragyogóbb elme, németül mondta az utolsó szavakat, hiszen Ulm szülöttének – bár zsidó gyökerű családból származott – ez volt az anyanyelve. Egyébként csak 1932-től kezdve élt az Amerikai Egyesült Államokban, negyvenhárom évesen került oda, ahol élete utolsó szakaszát, nem egészen huszonkét évet élt. Azt tartották akkor, hogy az elméleti fizika nyelve a német, hiszen a legismertebb tudósok többnyire a német ajkú iskolákból és laboratóriumokból került át az Atlanti-óceán túloldalára, s többnyire a fasizmus elől, illetőleg azzal a szándékkal, hogy tudásukat a jónak vélt hatalmak szolgálatába állítsák. Szóval biztos, hogy a gyermekkorában a diszlexia – amely nyavalyának nem találom a magyar megfelelőjét – enyhébb változatával kezelt Albert Einstein nem vált soha nyelvében sem igazi amerikaivá.
Viszont vannak – nem is annyira kimagasló, hanem egyszerű, földön járó és élő – ismerőseim, akik kikerülvén valamelyik nagyobb országba, ahol mit sem ér számukra a magyar, nagyon gyorsan elveszítik a nyelvi ragaszkodást. Olyannyira megváltoznak, hogy törik édesanyjuk nyelvét, de a másikat is, amelyet a lakásuk küszöbön átlépve kénytelenek használni a hétköznapi életben és munkájuk során. Egyik ilyen nyelvként jött létre a ’hunglish’. Öszvér-nyelv. Sem ilyen. Sem olyan.
Van egy nagymama korú, illetve nemcsak olyan korú, hanem valóságos ómama ismerősöm, aki időnként büszkén mutogatja félvér unokája fotóját, hogy milyen aranyos. Ennek a néninek az egyik leánya vegyes házasságban él egy román férfival. Mindketten kiválóan beszélik e két nyelvet – becsületükre legyen mondva! –, de az ő gyerekeikkel már gond van. Nyaklik a dolog. Az egyik Németországba ment férjhez egy bánsági eredetű svábhoz, a másik egy Olaszországban állomásozó, vagy külügyi szolgálatot teljesítő amerikai tiszthez – aki történetesen színes bőrű, nem néger, hanem afroamerikai, ahogy finomkodva mondjuk és írjuk idegenesen –, innen az a félvér csemete a képeken. A magyaron kívül semmilyen más nyelvet beszélő hölgyet azonban cseppet sem zavarja. Tulajdonképpen még büszke is. Mert ilyenek is tudunk lenni. Nem tudom, hogy miféle kacsalábon forgó vár, miféle euró- vagy dollár-tíz meg százezrek röpködnek a tudatában, miféle Bábel az, de számomra roppant furcsa és bosszantó az egész. A gyökértelenség, a sehonnaiság úgy virít sokak lelkén, mint céltalan vitézkötés a molyrágta kabáton, amelyet már nem ölt magára senki.
A Baleári-szigetek Spanyolországhoz tartoznak ugyan, de ott a katalán az egyik hivatalos nyelv – az őslakosok többsége ezt beszélte hajdanán, s beszéli most is az idősek jelentős hányada –, amelyet kötelezően tanítanak, de mindenki spanyolt és angolt tanul. Az ottani román kisgyerekek – legalábbis Ibizán – a „romañolt” használják, aztán ezt elhagyván tiszta spanyol ajkúakká lesznek. Húsz-harminc év múlva eltűnik a diaszpóra, a nyelvi szétszórtság eme fertályában a román, mint anyanyelv.
Most azonban – lévén a magyar nyelv napja – a magyarról van szó. Itthon, ahol egy idegen államnyelven kell társalognunk a hivatalokkal. Ahol azt mondják, csak másodlagos ez a miénk-féle. Szombaton beszélgettem valakivel. Nem volt olyan felemelő párbeszéd. Ráadásul még illő testmozdulatokkal is hangsúlyozta, erősítvén a hatást, úgyhogy minden szónak komoly ereje, többletjelentése és félreérthetetlen célja volt. Ennyire fájdalmasan csak anyanyelven tud közölni egyet és mást a magyar. Még akkor is, ha nagyon rosszulesik. Kimondani és hallgatni egyaránt. Hogy aztán az utolsó sóhajtott szó milyen, azt nem tudom. Más sem mondja. De megtudjuk mindannyian. Addig is éljünk, szóljunk magyarul, mert kell! És lehet.
Simó Márton
.jpg)
