A zsögödi Nagy Imre Képtár teljes pompájában áll a művészetkedvelő vendégek rendelkezésére. A néhai Mesterhez kötődő emlékeit, az állatokat ábrázló képekhez fűződő gondolatait osztja meg a jelenleg látható Állatok kiállítás kapcsán Székedi Ferenc. Több mint négy és fél évtizeddel ezelőtt – egyáltalán nem könnyű kimondani! – amikor jómagam is újságírói pályám elején jártam, lehoztam ide Zsögödbe, Nagy Imréhez jó barátomat, az Előre művészeti cikkeinek íróját, a nagyváradi Bölöni Sándort, és miután elbeszélgettek, Sándor készített kettőnkről néhány fotót. Az egyiken, amelyet nagy becsben tartok, ott álldogálok a nálam akkor háromszor annyi idős festővel szülőházának tornácán és nézzük a madarakat. Nekem csupán a fényképezőgép tokja lóg a nyakamban, neki viszont, a szeménél ott a távcső és beszél, beszél… Hogy kora reggel melyik madárral ébred és melyikkel tér nyugovóra. Hogy melyik madarat szereti tavasszal és melyiket ősszel. Hogy milyen madárfészket rak az egyik és milyent a másik. Hogy milyen a hangja az egyiknek és milyen a másiknak. Hogy miként énekel a hím és mit válaszol rá a tojó. Ritka pillanatok voltak ezek, amikor csak úgy elengedte magát, és később, amikor az életének bizonyos szakaszaira utaló Feljegyzései megjelentek, azzal is tisztában lettem, honnan szerezte madártani ismereteit. Persze a könyveiből is, hiszen roppant szerette a természettani könyveket, de mindenekelőtt gyermekkorából, amikor egyik fáról a másikra mászott, bekukkantott a madárfészkekbe, anélkül, hogy megsértette volna őket. Igen, már akkor együtt élt a természettel. Akárcsak egész szülőföldje. Mivel az ember többek között beskatulyázó, besoroló lény, készítettem egy kis felmérést, a teljesség igénye nélkül, hogy milyen állatok szerepelnek a Nagy Imre-képeken. Nos, ha a madarakkal kezdtem, akkor maradjunk is ott. Nem csupán egy megszelídített hollója volt, amely üldögélt a vállán vagy éppen a feje búbján, hanem a hollók, a varjak és olykor keselyűknek ható, nagy fekete madarak gyakran megjelennek a képein. De rengeteg vázlatot készített háziszárnyasokról: a pulyka-, a kacsa- és a libarajzrészletek csak úgy sorakoznak a mappáiban, és ott vannak természetesen a zsögödi udvarokról kifogyhatatlan tyúkok is. Külön csoportot képeznek a haszonállatok: talán a teheneket és lovakat rajzolta a leggyakrabban. A teheneket, ahogyan legelnek, ahogyan delelnek, ahogyan esténként hazatérnek a Kisvár alatt, a hídon át, vagy az Olt sekély vizén átgázolva, miközben gazdáik vagy a gyerkőcök ott tereferélnek a híd korlátain üldögélve vagy figyelik, hogyan villognak az akkor még kristálytiszta vízben a halak. És rengeteg vázlatot készített a lovakról, mozgás vagy igavonás közben ugyanúgy, mint amikor patkolták őket, ilyenkor legtöbbször a gazda vagy a kovács körvonalai is megjelennek a rajzokon. És szívesen koptatta ceruzája grafitját a juhok, bárányok vagy éppen a kecskék, netán a nyájat kísérő szamarak láttán. De hogy még a háznál maradjunk: a kutyák és a macskák is ott vannak a képein, különösképpen ez utóbbiak önállóan is, különböző jelentéseket hordozva. Lévén nagy természetjáró és gyakorló vadász, gyakran megtörtént, hogy amikor őzet vagy szarvast látott, a puska helyett inkább ceruzát vett a kezébe és rögzítette a vissza nem térő pillanatokat. Ha csendben maradsz – mondta nem is egyszer – a természet kezd hozzád beszélni és ilyenkor számára vizuálissá váltak a szavak. De szívesen rajzolt vaddisznócsoportokat is, talán vadnyúlból van kevesebb, azokat inkább lepuffantotta. És hogy az erdőben maradjunk: vissza-visszatérő téma a pisztráng és a halak közül, az Olt mellől, az lehetne a csuka is, hiszen Csíkban neki volt először villanója, blinkere, ahogyan akkor nevezték, és csodájára járt mindenki, miként volt képes rövid idő alatt olyan sok halat kifogni. Ami igen lényeges: az állatokat nem csupán tágabb körvonalaikban, hanem leginkább részletekben, mozgásformájuk szétbontott sajátosságában ábrázolta, nem egyszer, hanem akár ötször, tízszer is megörökítve a pillanatot, ahogyan mozdul a láb, ahogyan elfordul a fej, ahogyan földhöz közeledik vagy távolodik a test. Mint egy kockákra szétszedett rajzfilm vagy mint egy mai digitális fényképezőgép, amely képes másodpercenként akár tucatnyi fotót is készíteni. És ahogyan az íróknak, sőt még az újságíróknak is történeteik megírására szükségük van a szavakra, egyértelmű, hogy számára mindezek az állatrajzok, -vázlatok voltaképpen nem voltak mások, mint előtanulmányok, ha úgy tetszik, vizuális nyersanyag, azokhoz a nagy kompozíciókhoz, amelyeket úgyszintén jó előre megtervezett és hosszú ideig hordozott magában. A művészettörténészek különbözőképpen osztályozzák Nagy Imre festői korszakait, vannak, akik életének földrajzi állomásaihoz, utazásaihoz kötik; mások általában az európai vagy leszűkítve, a magyar festészet nagy áramlataihoz igyekeznek igazítani; és még számos más szempont érvényesül, kezdve a tematikus megközelítéseken át egészen a műfaji lebontásokig, bizonyítva, hányféle megközelítése lehet egy hatalmas művészegyéniség ilyen gazdag életművének, több mint hatezer alkotást magában foglaló hagyatékának. Én a kiállítás szempontjai alapján – Nagy Imre és az állatok reprezentációja – két nagy kategóriát ajánlok a figyelmükbe. Az egyik az egyfajta gazdálkodás- és természetközpontú, vagy éppen az otthonközelséget ábrázoló életképek, ahol az állatok emberi vagy természeti környezetben, esetleg mindkettőben jelen vannak. Itt inkább a leíró, a részleteket egységes látvánnyá ötvöző, hangulatot teremtő szerepük van, és legalább olyannyira szervesen beépülnek akár a gyakran csak feljegyzésként kezelt akvarellek, akár a végsőkig kidolgozott olajfestmények témavilágába, mint az emberek. A másik viszont, ahol az állatok a különböző eszmék, fogalmak, történések vagy érzelmek jelképeivé alakulnak át. Ilyen tekintetben a Vihar és a Madárijesztők festményei vagy éppen a Lófürösztés és a Noé bárkája felé a sokatmondók. Egyik visszaemlékező írásában Sütő András így fogalmazott: „Vihar című festményét nézegetve azt mondtam neki a laikus okoskodásával: – Több ez viharnál. Nevetett, és így szólt: – Tudod, mi ennek az igazi címe? Ha tartani tudod a szádat, megmondom: 1956. Csak meg ne tudják ezek a banditák.” Valóban, a nagy vész elől száguldó, majd a vihar és a lezúduló víz miatt megtorpanó lovak kompozíciója, a Nagy Imrétől szokatlanul visszafogott, tompa és komor színhasználat arra utalhat, hogy 1956-ban az általa Budapesten átélt forradalom, az oly rövid idő alatt eltiport szabadságharc mély nyomokat hagyott benne, és az később így tört a felszínre. Mint ahogyan az ugyancsak kétszer is megfestett Madárijesztők is a félelem, az iszonyat szimbolikus-expresszionista kifejezése, nem csupán a főszereplőkkel, hanem a háttérben ott kuporgó, vészjósló madárkórussal egyetemben. A Noé bárkája felé című kompozíciója pedig a közismert bibliai történésen túl Kányádi Sándor népszerű verssoraival kapott a nemzetmentésre utaló jelleget. „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges” – írta a költő a romániai magyar nyelvtiprás éveiben, és ugyanígy szavalják ma is, a kis- és nagyiskolások, kitágítva így a szamárhátról két oldalt lelógó tarisznyába zsúfolt állatok jelzésvilágát. És utoljára, de nem utolsósorban: talán nincs olyan festmény az erdélyi képzőművészetben, amelyet a jól ismert Tompa László-vers nyomán is olyannyira ne kapcsolnának a székely megmaradáshoz, a túléléshez, az önmagunkat fel nem adáshoz, mint Nagy Imre Lófürösztése. Ha nézzük Nagy Imre képeit, talán meglátjuk őt magát is, amint rövid ujjú ingében, kötött mellényében, bársonynadrágjában, arcán azzal a huncut mosolyával itt járkál valahol az udvaron és idekiált: Uraim, elég a szövegből! Dolgozni kell!