tiszta égbolt
Lóvészi gondolatok
Csendes hétköznap, a fehérlő tájban messzire virítanak a falu bejáratánál lobogó trikolórok. Az utcákon alig jár ember, s autó is csak néha tűnik fel. Az évekkel ezelőtt leégett művelődési ház maradványait keressük. Egy fával foglalatoskodó helybéli nemcsak útbaigazít, de el is kísér, hogy megmutassa a nyomokat. Utána az iskolához nézünk be, ahol a vakáció ellenére van mozgás, éppen a takarítást, a fahordást végzi az alkalmazott, aki kedvesen be is mutatja a két épületet. Megtudjuk, hogy óvodától nyolcadik osztályig 44 gyerek tanul az iskolában hat tanerő irányításával. A falakon tablók, minden végzős nyolcadik osztályban 4-5 gyerek mosolyog. Jut hely mindennek bőven: tavaly például tornatermet alakítottak ki az egyik teremben. Egy másik helyiségben évek óta múzeum van: elérhető, kézzelfogható a gyerekek számára, akik ugyanakkor gyarapítják is rendszeresen a gyűjteményt. Fából készült használati eszközök, régi fényképek, viseletdarabok bocskortól katrincáig – a lokálpatriotizmus kincsestára ez a hely. Kicsit megirigyeltem őket. Pionírkorom gyűjtése jutott eszembe, amikor a csíkcsicsói iskolába tanáraink biztatására mi magunk is bevittük a nagyszülők tárgyait. Egy ideig valóban ott maradtak, elérhető, bemutatható közelségben, ám a rendszerváltás „feloszlatta” a gyűjteményt: darabjai állítólag az akkori iskolaigazgató egyik barátjának hétvégi házát díszítik. A lóvészi gyűjteményt viszont nem hordták szét (szerencsére néhány jó példa magyar iskolákban is akad). Mégis úgy látom, kisebbségben növekszik az összetartó erő vagy legalábbis a vágy arra, hogy megőrizzük, amink van. Csak kérdem én, vajon mennyire kell elfogynunk, hogy ne fecséreljük el értékeinket?
Daczó Katalin
.jpg)
.jpg)
.jpg)