erős felhőzet
szórványos felhőzet
kevés felhő
Lex Heineken: bosszúnál többre hivatott
Kicsit úgy vagyok az Igazi Csíki Sörrel, mint apa a kamasz fiával: tudom, hogy ő kereste magának a bajt az oroszlán bajszának szándékos cibálásával, de mégis rosszul esik, ha támadják. És igen, egy Heineken-méretű nehézsúlyú bokszolóban legyen annyi tartás, hogy nem veszi fel a kesztyűt egy kamasz ellen. Főleg akkor, amikor valóban a szemére hányható, hogy nem törődött különösebben a hazai fogyasztóival. Az Igazi ezzel szemben igazi közösséget formált, ennél fogva méltán eredményezett összefogást és vált nemzeti üggyé. Ami viszont újabban történik a „lex Heineken” néven felkapott magyarországi tervezet körül, azt csakis túlzásnak tudom értelmezni.
Hiszem, hogy a szándék alapvetően jó, amolyan fiát védő apai. Mert jogos és nemes dolog összefogni a Dávidunkért Góliát megfékezése érdekében, ezért számomra az is jogos és nemes, hogy a megyeelnökünk a kapcsolatait latba vetve a magyar kormányt is táncba hívja. De amit a magyar kormányoldal – vagy legalábbis annak hangadói – ezúttal műveltek a gondolattal, az nevetséges. Ráadásul sikerült annyira nagy feneket keríteni az egésznek, hogy most már a visszavonása is nevetséges lenne.
A Heineken az 1930-as évek óta használja a vörös csillagot, és nem kommunista indíttatásból. A kommunista időkben ennek ellenére kényessé vált, és egyes országokban éppen ezért mellőzték is. De emiatt támadni 2017-ben nagyon erőltetett, nagyon átlátszó, nagyon gyerekes. Mégcsak nem is kamaszos: gyerekes.
Ugyanakkor van még olyan kiút, ami járható, és hallhatók már suttogások, amelyek változtatnák a csapásirányt: lehet ebből igenis egy, a magyar kormánytól megszokott, akár Brüsszellel is szembemenő Dávid–Góliát harc, csupán a szereplőket nem kell nevesíteni! Ne az Igazi Csíki Sörről és a Heinekenről szóljon ez, hanem a helyi sörmanufaktúrákról és a multikról. Arról, hogy legyen sok kis helyi sörtermelőnk, akik már-már az identitásunkhoz is hozzánőjenek.
A sörfőzés többre hivatott, mintsem hisztériára. Én nemrég meglepetten tudtam meg, hogy mindkét nagyanyám még fiatal feleségként is főzött házi sört a mezőre járó kalákázóknak. Marosszéken legalábbis ez volt a módi, gondolom, a térségünkben máshol is. 50-60 év alatt viszont ez teljesen kikopott, ma már nem iszunk házi sört, nem is igazán hallunk róla.
Volt szerencsé(tlensége)m pincért alakítani Angliában. Itt láthattam, hogy mit is jelent, amikor a sörfogyasztók a helyi, kézműves sörükhöz ragaszkodnak. A távolról érkezők közül nagyon sokan köszönés után rögtön azt kérdezték, hogy melyik helyi sört javasoljuk. Pedig ott volt a Guiness, a Carlsberg és más, nemzetközileg ismert márka is a felhozatalban. Nem sok, mert a többség tényleg kisebb angol gyártók terméke volt. Ha jól értesültem, Németországban és Belgiumban is jól működik a „sörturizmus”: a vendéget helyi sörrel fogadják, azzal is búcsúztatják.
A jelenlegi magyar kormány egyik legfőbb erényének tartom, hogy mer a kicsikért harcolni a nagyok ellen. Bízom benne, hogy bárhogyan indult és mindeddig bármerre ágazott-bogazott, ennek az egésznek az lesz az eredménye, hogy a multik a saját piaci érdekeik mentén emberközelibbek lesznek, és Magyarországon, majd az ottani minta alapján nálunk is egyre több kézműves sör jelenik meg és nyer teret a piacon. És – miért ne? – a csíkszentsimoni manufaktúra is esetleg kap egy hozzá hasonló méretű udvarhelyszéki sörgyárat is, amellyel versenyezhet.
De jól is esne egy üveg Igazi Csíki Sör, ha eredeti nevén fogyaszthatnám, és közben a magyarul „kampányoló” Ciuc ügynökét nem felvágósan, hanem tiszteletteljesen visszautasíthatnám: „Bocs, de ez az én söröm! Mert a kezdetektől helyi, mert figyel rám, és mert elindított egy lavinát, amelynek köszönhetően magyar lakta vidéken helyi sajátosságként fogyaszthatok különböző söröket. Az én söröm, mert felnőtt, mert megérett!” Egészségünkre!
.jpg)
