Hirdetés

Lengyelkedjünk ismét!

Az első összeállítás egyik legérdekesebb része számomra a két nép másikról alkotott képe volt. Karol Stefan Frycz újságíró egy 1939-ban írt cikke szerint a magyarok gondolkodásában megkerülhetetlen a múlt.

Csermák Zoltán
Becsült olvasási idő: 4 perc
Lengyelkedjünk ismét!
Bem apó szobra Budán Fotó: Csermák Zoltán

Az országukért való felelősségtudat igen erős, s életükben nagy szerepet játszik a hagyomány. A magyarokat érzékenynek tartotta, s szerinte országukat földi paradicsomnak tartják, s lenézik szomszédjaikat. A magyar energikus, kitartó, makacs és nem lehet megtörni.
Nézzük a másik oldalt! Lissák György A fehér sas országa Lengyelország című, 1938-ban megjelent könyvében kiemelte a lengyel nép vallásosságát. A buzgó hit a legalacsonyabbtól a legmagasabb társadalmi rétegig általános, ez magyarázza a len­gye­lek tiszta keresztény erkölcsösségét. Az író ugyanakkor kihangsúlyozta, hogy hiányzik belőlük a vállalt munka pontos befejezése, s bár megjelenésükre, ruházatukat tekintve nagyon rendesek, ugyanez nem jellemző a háztartásukra. Lobbanékony természetűek, gyorsan lelkesednek, viszont hamar lelohadnak.


Hirdetés


A lengyel-magyar történelmi kapcsolatokat kiválónak ítéli a magyar közvélemény: itt említhetjük a közös királyokat, a közös szenteket és az együtt vívott harcokat. Összeköt bennünket a magyar alapítású pálos rend, amit Nagy Lajos uralkodónk terjesztett el lengyel földön is. Az árnyoldalakról kevesebbet beszélünk, itt szokták a történészek felidézni Jagelló Kázmér trónkövetelését Mátyás király halála után. II. Rákóczi György 1657-es hadjáratára mi sem lehetünk büszkék, amikor a lengyel testvérek ellen a svédekkel szövetkeztünk. A lengyel II. Ulászló ragadványneve a „Dobzse” sem hízelgő az idegenből érkezett királyra nézve. 
Az 1830-as felkelést követő szétszórattatáskor Magyarországon nagyon sok lengyel talált otthonra. Ekkor keletkezett a „lengyelje” kifejezés, amit az udvarházakban meghúzódó menekültekre ragasztottak, akik gondtalanul élték hazánkban életüket, bókokat mondtak a szépasszonyoknak, vívni tanították az úrfikat, s a bálokban meghonosították a polonézt. A „lengyelkedés” így az ingyenélés szinonimája volt. Az amerikai emigrációban élő magyarok is lebecsülték lengyel társaikat, a polákokat, akik az amerikai társadalom viccpalettáján – mint nálunk a rendőrök – előkelő helyet foglaltak el.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban harcoló lengyel főtisztek, mint például Bem apó és a lengyel légió szolidaritása mély nyomot hagyott a magyar köz­gon­dol­ko­dás­ban, s ez a pozitív szemlélet ki­tar­tott egészen a második vi­lág­háborúig. A kataklizmát követő időkben sem idő, sem mód nem adatott meg a nagy barátkozásra, viszont a poznańi munkásfelkelés az 1956-os magyar forradalom előjátékának tekinthető. A nyugat-lengyelországi városban a lázadásba torkolló sztrájkot a hatalom leverte, az áldozatok számát ötven és száz közé teszik. 
A magyar átlagember a hetvenes években igencsak elhidegült a lengyelektől. Ez egyrészt a vásározó lengyelek miatt volt: az egyszerű emberek igencsak lenézték a batyuzó szerencsétleneket. Az állami negatív propaganda II. János Pál pápa megválasztása után, s a Szolidaritás mozgalomtól való rettegés miatt indult be, s igencsak eredményesnek mutatkozott. A sulykolás nyomán a lengyelek a közvélemény szemében hamar semmirekellő, lusta néppé váltak. Barátom könyvének kiadását is ekkor utasították el, így jelenhetett meg csak napjainkban.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!