kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Lélegzetvétel
Levegőt! Amióta bevezették a szükségállapotot és be vagyunk zárva otthonainkba, gyakran jut eszembe József Attila verse. Alighanem sokan vagy annál egy kevéssel többen úgy éljük meg a bezártságot, mintha valami létfontosságútól fosztottak volna meg. Amikor bevezették a rendkívüli intézkedéseket, nem kevesebbtől fosztottak meg, mint egyik alapvető emberi jogunktól: a szabadságunktól. Egész pontosan 1989. december vége óta ezt annyira magától értetődőnek vettük, hogy ez a jog jár nekünk, mint a lélegzetvételhez való természetes jussunkat. Akkor én még nagyon gyerek voltam, de emlékszem, mit jelentett az, hogy nem vagyunk szabadok. Soha nem felejtem el, egyik alkalommal – talán szilveszter lehetett – szüleim a barátaikkal kanasztáztak, közben persze beszélgettek, és bizony még politikai viccet is meséltek. Amikor észrevették, hogy én is nevetek a viccen, gyorsan hozzáfűzték: – Fiam, psszt! Azóta is ezzel a történettel szoktam az ifjabb nemzedékekhez tartozó barátaimnak elmondani, hogy mit jelentett diktatúrában, szabadság, meg úgy általában, emberi jogok nélkül élni. Szerencsére most nincs ilyen, azt mondhatunk, amit akarunk. Legfeljebb a kutya se figyel oda ránk. Minek is? Elvégre véleménye mindenkinek van. A szükségállapot azonban valamit visszahozott azokból az időkből. Emlékszem, akkor is kialakult a rendszerrel szembeni ellenállás, és ugyan hangosan nem lehetett kimondani, de azért bizalmasan összekacsintottak az emberek. A közös baj szolidárissá tesz embertársainkkal. Kisebb léptékben ugyan, de ugyanezt a fajta szolidaritást átéljük most is. Csak most nem egy diktatúra, hanem egy járvány korlátozza emberi jogainkat. Ez a rohadék választás elé állított bennünket: vagy idősebb szeretteink élete, vagy a személyes szabadságunk. Tessék választani! És mi szabadon eldöntöttük, hogy akkor lemondunk egy időre személyes szabadságunkról. Nyafoghatnánk persze, hogy nem is volt választásunk. De most már késő, és amúgy is mit érünk vele? Az élet új leckét adott fel nekünk. Mégpedig a felelősségét. És ezt a leckét egyáltalán nem könnyű felmondani. Mert igaz ugyan, hogy nincs még másfél hónapja, hogy bevezették a szükségállapotot, majd a kijárási korlátozást, de máris úgy érezzük, mintha egy örökkévalóság óta tartana. Néhányan közülünk talán a reményt is kezdték elveszíteni, hogy ez egyhamar megváltozik. Erre fel a minap az államfő bejelentette, hogy május 15-től enyhítenek a szigorú szabályokon. Igaz, zárt közösségi térben – ugye, nem én vagyok az egyetlen, aki rögtön a kocsmára gondolt? – kötelező lesz maszkot viselni. De annyi baj legyen! Legfeljebb szívószállal, a maszk alatt isszuk a sört. Az is igaz, hogy lassan fogják feloldani a különböző tiltásokat, és még sokáig semmi sem lesz ugyanolyan. De végre lélegzetvételhez jutunk. Erre a lélegzetvételre a gazdaságnak és az egyes embernek is egyaránt szüksége van. Számolhatjuk lassanként, hogy hányat kell még aludni május 15-ig. Sokszor fog még eszünkbe jutni addig is József Attila verse. Levegőt!
Kiss Előd-Gergely
