tiszta égbolt
Legális és pusztít, mi az?
A rendőrségi híreket olvastam éppen, és hirtelen megállt bennem az ütő, amikor odáig jutottam, hogy Székelykeresztúron egy ittas sofőr nekihajtott a kerítésnek. Azért állt meg az ütő bennem, mert éppen a mi családi házunk szomszédságában történt az eset, két-három házszámmal arrébb. Ez pedig kicsit közelebb van annál, mint amennyi a gusztusomnak megfelelő távolságnak számítana. Még úgy is, hogy jómagam csak néha, egy-egy hétvégén fordulok elő a kisvárosban. A kerítésromboló sofőr véralkoholszintje alig néhány (literenként számított) századszázaléknyi milligrammal maradt el a hivatalosan is részegségnek számító határértéktől. Önmagában egy ilyen elszigetelt eset persze nem kellene komolyabb fejtörést okozzon nekünk. Igen ám, de gyakorlatilag nincs olyan hét, amikor a Hargita megyei rendőrség híreinek legalább fele nem arról szólna, hogy valaki vagy valakik már megint ittasan követtek el valami állatságot. A Kék hét – rendőrségi hírek rovatunk összeállítása közben rendszeresen belebotlok ezekbe a hírekbe, csak akkor nem látnám, ha becsuknám mindkét szemem. Önkéntelenül is azt kérdi magától az ember ilyenkor: minek kell annyit inni? A kérdésre a válasz persze nem egyszerű. Azért nem egyszerű, mert az alkohol a mi európai kultúránk legális kábítószere. Tekintélyes szakirodalma van a bor, a sör, a pálinka kulturált fogyasztásának. Emiatt az a legnagyobb előnye az összes többi ajzószerrel szemben, hogy ismerjük a hatásait, tisztában vagyunk a következményeivel, és pontosan tudjuk, hogy miként kezeljük a macskajajt, de legalábbis nem lepődünk meg, amikor az bekövetkezik. Egyébként annyira szerves része nem csupán a kultúránknak, hanem a mindennapjainknak is az alkohol, hogy betiltani sem lenne szerencsés. Az Amerikai Egyesült Államok 1920 és 1933 között már kipróbálta. Az lett az eredménye, hogy az alkoholfogyasztás nem szűnt meg, sőt még a mértéke sem csökkent, mert azonnal megjelent a feketekereskedelem, és gyorsan, hatékonyan kiépült, hiába is próbálta a rendőrség és az ügyészség komoly intézkedésekkel betartatni a törvényt. Nem beszélve arról, hogy a rivális maffiabandák véres háborúkat vívtak egymással a piac felosztásáért. Ha egy társadalom valóban, csakugyan, sőt igazán nagyon nem akar valamit, azt erővel sem lehet átverni rajta. A szesztilalom tehát súlyos kudarcba fulladt. Jogosan tehetjük fel azt a kérdést, hogy akkor mégis mihez kezdjünk ezzel a szerrel? Hiszen legális, kultúrák, hétköznapjaink szerves része, és néha mégis pusztító hatása van. Ráadásul nyakunkon az ünnepek, közeleg a szilveszter, és ebben az időszakban még több fogy belőle. Attól nem marad sok választásunk, csak a társadalmi és személyes felelősségvállalás. A társadalmi jelenséget kezelni hatalmi eszközökkel meglehetősen nehéz. Talán az oktatásra kellene odafigyelni, bár kérdéses, hogy a sokszor túlterhelt oktatási rendszer alkalmas lehetne-e arra, hogy érdemben nevelje a mindenkori ifjúságot. Mert mennyire más lenne, ha legalább a legalapvetőbb viselkedésmintákat mindenki reflexszerű cselekvés szintjéig elsajátítaná? Mondjuk azt, hogy ittasan nem ülünk a volán mögé. Olyannyira hétköznapi és emiatt félelmetesen banálisnak ható gondról van szó, hogy szinte lehetetlen átütni az emberek ingerküszöbét. Illetve lehet, csak nagyon nehezen. Például olyankor, amikor egy részeg sofőr nekihajt a szomszéd kerítésének. Mert csak ilyenkor érzékeljük a veszélyt. Ha személyesen is érint bennünket. Ráadásul a saját felelősségünket is csak elvétve ismerjük fel. Jut eszembe, fizetésnap van, ki kér egy italt?
Kiss Előd-Gergely
