A Kalot Egyesület által működtetett, Hargita Megye Tanácsa és a Communitas Alapítvány által támogatott Olvasóklubbal együttműködve havonta egy-egy szépirodalmi művet ajánlunk olvasóink figyelmébe. Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok című regényét ismerteti Bodó Julianna. A galambok eltűnnek, mert a megszálló hadsereg lelövöldözi őket. Aztán előkerülnek újra, de már nem látjuk őket. Illetve nem mindenki látja. Bár felröppen a galambraj a vakító égre, valami eltakarja: saját kínzó emlékeink, melyeket hiába akarunk kitörölni agyunkból, nem sikerül. Úgy törnek elő és rajzanak szét, hogy mindent elfednek szemünk elől. „Az elme gyengesége olyan emlékekhez térít vissza, melyekben tűz fedte fel a koponyákat és lábszárcsontokat, emlékeket, melyeket el kell felejteni, és melyek már feledésbe merültek, mígnem a szétmálló lélek visszahozza és feléleszti őket…, ami elmúlt, jelenné válik…, belépve ugyanabba a sötétségbe, melybe mindazok, akikről azt képzelte, örök időkre elkotorta őket az útjából, már jó ideje beléptek, ugyanabba, pontosan ugyanabba.” Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok című regénye egy tervezett tetralógia harmadik része. A Tisztogatás és a Sztálin tehenei után következik, de bármelyiket olvashatjuk egymástól függetlenül is. Az egyes regények nem egymás folytatásai, nem kapcsolódnak szervesen össze, szereplői csak néhány típus erejéig bukkannak fel újra a könyvek lapjain. Mi az mégis, ami sorozattá teszi e műveket? Az a történelmi kontextus, amelyben a történetek zajlanak: Észtország közelmúltjáról van szó, de nekünk, kelet-európai olvasóknak fájdalmasan ismerős mindaz, amit ott látunk. A finn–észt származású fiatal írónő egy interjúban mondja: „A témám mindenesetre általános érvényű. Úgy tűnik, a diktatúra struktúrái, amelyek a regényeimben megjelennek, mindenhol megegyeznek. Az elnyomás módszerei univerzálisak. A politikai agresszió, a kínzások, a leigázás egy tőről fakadnak, akárhol történjenek is.” Ez a múlt nem a történelemkönyvekből ismert Nagy Történelem – habár a szerző rendkívül gazdag dokumentumanyagra támaszkodik –, hanem az annak környezetében épülő egyéni sorsok története. Miként alakul a háborúk, a megszállások, a diktatúrák közegében a mindennapi emberek élete, hogyan működnek, mivé változnak az emberi kapcsolatok, milyen magatartásokat generál a hatalom, milyen viszonyulásokat kényszerít ki vagy hív életre, milyen pályákra vagy kényszerpályákra áll a nagy történéseknek kiszolgáltatott ember. A kiszolgáltatottságra miként lehet felelni: rejtőzködéssel, szembenállással vagy épp a hatalom kiszolgálásával? Vagy végzetes önfeladással. A második világháború idejének Észtországában vagyunk, a szovjet, majd a német megszállás korszakában, később pedig a hatvanas években, amikorra Észtország elveszti függetlenségét és a Szovjetunió részévé válik. Az olvasónak nincs könnyű dolga, amikor a regényhősök útját próbálja követni: az idősíkok váltakoznak, a szereplők eltűnnek, majd felbukkannak, nevet és néha köpenyeget cserélnek, új szereplők jelennek meg, és meglepetésszerűen kapcsolódnak a már ismertekhez, súlyos titkokat fedve fel, pálfordulásokat leplezve le, érzelmi traumákat váltva ki. De ha hozzászokunk ehhez az írói eljáráshoz, az események szenvedélyes sodrásának engedve kísérjük a hősöket életútjukon. Az események három szereplő sorsát követik nyomon. Roland az elvhű szabadságharcos, Edgar, aki a váltakozó hatalmi struktúrák mindegyikéhez igazodni, sőt hozzádörgölőzni igyekszik, és Judit, akinek sorsa talán leginkább jelképezi a hatalomnak és a társadalmi (kettős) normáknak kiszolgáltatott ember helyzetét. Ő nemcsak a politikai hatalom alávetettje, hanem női sorsának is, amely egy boldogtalan házasság és egy (vagy két?) reménytelen szerelem áldozatává teszi. A regény végén nincs feloldozás: a katarzis, ha van is, nem emel fel, hanem lesújt. A bűnös nem kapja meg büntetését, a jó nem nyeri el jutalmát. Olvasóként a keserű tapasztalattal maradunk: megtudtuk ugyan, ki érdemelne jutalmat és ki büntetést, de a hősöknek ezt nem osztja ki senki. Az igazság kiderül, de igazságot nem szolgáltatnak. Ki tehetné ezt meg? Körülnézünk, de nem látjuk azt a társadalmi szereplőt, akinek joga, lehetősége, bátorsága volna hozzá. Az író sem áltat bennünket azzal, hogy ő látná.