borús égbolt
heves intenzitású eső
Kutyabaj
Gyakran beszélünk arról, hogy élményt, programot kell kínálni az ide látogató turistáknak, és mivel Székelyföld bővelkedik csodálatos tájakban, a túrázást, a terepbringázást is érdemes népszerűsíteni. Ezek az úgynevezett outdoor, azaz szabadtéri tevékenységek egyre népszerűbbek itthon is. Vannak gyönyörű és a hegyimentők tevékenységének köszönhetően jól jelzett, karbantartott, különböző nehézségi fokozatú túraútjaink, de vannak ugyebár medvéink is, na meg felelőtlen pásztoraink, juhászaink is bőven.
Jelen pillanatban nem merném senkinek sem ajánlani, hogy túrázz bátran, mert kutyabajod sem lesz, ugyanis a juhászkutyákkal való incidensek lassan állandó és ijesztő elemei a természetjárásnak. Ha csak az utóbbi évtizedet nézem, majdnem heti rendszerességgel túrázókként mindössze két ízben láttunk tisztes távolból medvét, a kutyaveszély viszont egyre gyakoribb, csak a tavalyi szezonban volt 3-4 durvább esetünk, az idén pedig már egyszer visszafordulásra késztettek a szabadon engedett juhászebek. És nem akárhol: mindenik alkalommal jelzett túraösvényen támadtak ránk, vettek körbe a fenevadak. Gyakorlottabb természetjáróként, bevált eszközöket használva (paprikaspray például) valahogy kikecmereg a bajból az ember, de kezdő kirándulónak, netán gyermeknek egy életre elmegy a kedve a túrázástól egy-egy ilyen eset hatására, és akkor még nem is mentünk el a durvább balesetekig, amelyek esélye bizony a levegőben van. Rengeteg panaszt hallani a bringásoktól is, hogy lakott települések közelében, adott esetben gyérebb forgalmú közúton (!) is előfordul, hogy rájuk támad a közelben legelésző nyáj őrző-védő „brigádja”. Ami a legszomorúbb az egészben, és eléggé általános tapasztalat, hogy ha van is ember a közelben, majdnem biztos, hogy kettőt nem mozdul egy helyett. Azaz a juhászok, pásztorok egyáltalán nem igyekeznek visszahívni a kutyáikat! Ugyanakkor egyre több rosszul tartott, direkt agresszívvé nevelt ebbel kerülhet szembe a természetjáró. Míg sok évvel ezelőtt elég volt megállni, majd lassan hátrálni, és a kutyák csak „fogtak”, amíg oda nem szólt a gazdájuk, ma már ez a fajta lélekjelenlét és tudás nem elég. Neked rontanak, akár még hátulról is.
Mindeközben törvény van arra, hogy a nyáj létszámától függően hány ebet lehet tartani, s ha jól tudom, koloncot is kéne „viseljenek” a kutyák. Sőt be kell(ene) jelenteni és ivartalanítani kell(ene) az állattenyésztőknek, ha veszélyesnek minősülő kutyafajtával védik az állatállományt, és ezek között ott van a tájainkon is egyre gyakoribb közép-ázsiai és kaukázusi juhász. Ami ugyebár provokálás nélkül is támadhat és haraphat, saját tapasztalat szerint is másképp viselkedik, mint egy „szokásos” juhászkutya.
De ki ellenőrzi, hogy mi a törvény utóélete? Van-e egyáltalán hatása, alkalmazzák-e, betartják-e ott, ahol kell? Kinek a felelőssége ellenőrizni az állattartókat? Mit tehet az ártatlan turista a helyzet javulásáért: jelentse? De hova, kinek jelezze a veszélyes helyszíneket és eseteket?
Jól ismert körülmények miatt valahol érthető, hogy az állattartó alaposan be akarja biztosítani magát a károk ellen, a legvadabb kutyákkal őrizteti a nyáját, és minél többel. Ám ott van a turizmus is, a barátságosabb idő egyre több embert vonz a természetbe, és mielőtt e két „érdekszféra” találkozása tragédiához vezetne, jó lenne érdemben foglalkozni a témával az illetékeseknek. És tenni is valamit.
Asztalos Ágnes
