Kultúrsokk

Péter Ágnes
Becsült olvasási idő: 3 perc

Jól megkaptam, decemberben azt mondták nekem, hogy karácsonyi székely vagyok (tudniillik a karácsonyi vagy húsvéti székely megnevezést azokra a földiekre használják, akik csak nagyobb ünnepek idején jönnek haza, s az év többi részében külföldön keresik kenyerüket). Kikértem magamnak, mondván, hogy csak ideiglenesen rúgtam ki a lábam alól a földet, s lám, alig telt el pár hónap, újból kedvemre csattogtatom a billentyűzetet és rontom a levegőt a szerkesztőségben.
Egyszer készítettem egy interjút egy színésznővel, aki azt állította, hogy időnként nem árt kiszállni a mókuskerékből, és más tájakon új tapasztalatokat kell szerezni. Hogy erre szükség van, mert így más szemszögből láthatjuk a dolgokat. Gondolom, néhányan az idősebbek közül hozzáteszik, hogy igen-igen, de úgy, mint a szalmakalapnak, ennek is megvan a maga ideje. Ha itt volt az ideje, ha nem, tavaly ősszel fogtam a szalmakalapot, megfogadva az említett színésznő tanácsát kiléptem a mókuskerékből, és néhány hónapra elköltöztem. Gondoltam, hogy kellemes újdonságok várnak arra, aki kelet-közép-európaiként a kontinensen – már csak egy kicsit is – nyugatabbra megy. Hamar meg lehet szokni, hogy a szabályokat, sebességi korlátozásokat betartva is lehet vezetni, és azt is, hogy a közúton való biciklizés nem jár halálfélelemmel. Elsőre feltűnő, de másodjára már természetesnek tűnik, hogy a nagyáruházakban a pénztáros mosolyogva üdvözli a századik vásárlót is, akit aznap lát. Az sem bosszantó, hogy használható és – többnyire – megbízható a tömegközlekedés, és az embernek nem feltétlenül kell autóval mennie mindenhova. Szóval mindez nem döbbentett meg, pedig azt hittem, hogy idegen környezetbe csöppenve egyik kultúrsokk jön a másik után. Tévedtem.
Arra viszont nem gondoltam, hogy akkor érnek meglepetések, amikor hazajövök. A boldog viszontlátások, találkozások után naiv felháborodással, őszinte megrökönyödéssel és egyéb­ként – kicsit szégyellem, de így van – kimondottan monyókul sikerül a visszailleszkedés. Előzékenységemet itthon a többség tajakolásnak veszi, a mosolygós köszönéseimet sokan nem fogadják, óvatos – de nem totyogós – vezetési stílusomat le­nézik (ledudálják). Meglep, hogy a bolti eladók mogorvák, hogy a pincérek sok helyen nem köszönnek, hogy a gyógyszertárban úgy szolgál ki a gyógyszerész, hogy egy szót sem szól, pedig jó napot kívánok neki, teljes mondatban megfogalmazom, hogy mit kérek, s még meg is köszönöm, hogy kiszolgált. Felháborít, hogy a falvak között halad át a nemzetközi teherforgalom, biciklist, szekeret, traktort, babakocsit taszító anyukát előzve rohan mindenki a dolgára.
Hova siet mindenki? Miért akar minden sofőr lenyomni az útról? Honnan ered a sok lenéző pillantás? Miért fogadják sokan bamba, közömbös pillantással a köszönést? Mi ez a mindent átható ellenszenv? És mégis, hogy lehet az, hogy akkor kapjon kultúrsokkot az ember lánya, amikor hazajön?
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!