Visszhang maradt-e még abból a nyárból vajmi őriznivaló tán a kápolna ott a dombon lehetne idővallató a nyáj vonul folytonosan pásztora még visszaköszön repeszti belsőm hangözön az űr hangja ez vagy az Úré melyet folyton kell hallanom vagy egy letűnt kor visszhangja zúg már kórosan fülkagylómban akkor is ha nem akarom rejtélyt rejtő falak között zsolozsmáznak a régiek hátha fentről felhők mögül új pásztort küldnek az égiek   Katonakönyvem teliholdnál olvastam a Teleholdat1 Veér Anna aludt én strázsáltam ezzel ugyan semmit sem használtam a kornak melynek feledtem jelszavát gázmaszkos táskámban titkon könyvet hordtam mígnem egy vad káplár fel nem fedezett s fekvőtámaszokra kényszerített e veterán könyvet most kezemben tartom bár bűzlik még a kaszárnyaszagtól benne rejtezik katonakorom   A csapat Egy olimpiai döntő sajgó emléke nem akartak fajtámból bajnokot mert csapatuk nem lehetett ott a döntő meccsen ahol eldől ki lesz olimpikon2 nézték a tévét havazó-fehérben izgalom futkosott a vérérben pokróc a fejre! hajrá bozgor párnát is reá ce p…a mea3 – a lopós tizedes Gligor harsogta harcosan karcosan s vakarta tökét kanosan a döntőt ugyan nem láthattam de pokróc alól hallgathattam szívem hevesen dobogott mikor Dunai aranygólt rúgott forrongott zúgott a dormitor4 mert csapatom lett olimpikon rezgett a háló zajongott a csapat bajnokot „avatott” s a pokróc még sokáig porozott   Falujárás bújtam az elbújt falvakat hol a boltokban keksz s konyak a vidráról nevet vevő5 volt csupán ennyi s nem több a választék szólt a boltos ha választanék lenne kiadós vacsorám: konyak a keksszel jól nyakalható hunyt szemmel igazán ható faluházban voltam „vendég” éjjeli bakter csupa éberség háltam fűtetlen szobában hol egér rágott a padlásban ám volt ott kurblis telefon falta a szavakat a fekete kagyló: „egy fia lélek sincs itthon van még bőséggel aratnivaló mezőn van minden valamirevaló lélek halló nem hallom halló…” morgott a telefon a kurblis csattogott az írógép a faksznis kotyogott valahol egy telex is s ha olvastad másnap az újságot leltél benne számos „újdonságot” hogy értünk izzad a nép nagy fia hogy eltiporni minket nem lehet soha mert lesz itt aztán szép jövő az utánunk jövőknek biztosan tetten ér az aranykor hamarosan nem kell mást tenni vetni csak vetni közben folyton csak nevetni s aztán boldogan aratni mert e csodás nép feszt arat mert törhetetlen az akarat ha így írta az újság az úgy igaz a „körítésre” nem lehet panasz mehettél sört inni a kertbe s áldást „hányni” a szócséplésre   Mintha az imént kérdeztelek volna egyre kopnak Rólad emlékeim fehérek már mint hófödte hegyek amint öblösödnek mélységeim vonásaid végtelenbe vesznek arcod mását remegő délibáb menekíti egy más dimenzióba a túlvilági fény újból beragyogja ily képzelgések játszadoznak vélem hogy e jelenést valóságnak véljem: mintha az imént kérdeztelek volna talán azt hogy ma mire mennyit költsek azt is talán hogy milyen inget öltsek de hát már nem vagy jó bő éve annak emlékeim rólad lassan elmaradnak a bennem táguló űr oly irtóztató nagy hogy önmagam mélyébe belenyuvadok   Egy ötvenhatos bámul s hogyha látná senki rá sem néz senki nem ismer rá amint fehér botját maga elé tartva az utcán járóknak mint egy karnagy beint megint zárkába zsugorodott számára a világ a valamikori áporodott levegőjű cellányivá hol a plafonról víz csorgott alá s ahol gőgös ficsorok nyomorgatták szeme zárkájában még résnyi világosság vibrál fénytelen a kép amit kínál e vakondok világából mely csupa közönyt tárol a kávéház teraszán méretes sakktáblán újabb játszmába kezd   Gyepűvilág Végvári levél Felhő-bárányaink vonulnak szüntelen sáros udvarokon kutyák vonítanak rejtezni próbál egy szánalmas alak menedéket keres feldúlt gyomos telken messziről hallatszik ostromlók robaja szél paskolta porból verítékszag érzik gyakor villámlásban mintha kard villogna elrongyolt bábukat a madarak félik turbános basának öltözött az egyik hadrendbe fejlődnek a madárijesztők határvédelemre nem futja belőlük egyre özönlenek újabb honkeresők a Hold az ég alján sarlóját villantja megszállja lelkünket őskori félelem borzolja az édent rettenet fuvalma a nyugalom hona már-már védtelen drótkerítést növeszt a hajdani gyepű ostromló és védő merkelnek egymásra dögre lesve az égen köröz sok keselyű vágyhat-e így ember jobb világra egy másra   Magam is menekült… feszül a bőr már arcomon ha mosolyognom kell akár konok tatár ki ellenfélt neszel magam elől (is) menekülő lény vagyok ősziesre vált át az idő illően most hangulatomhoz új esőt újabb eső követ nem kell már több nyár szép időmet elsodorta az ár menekültekkel gyűlik fel a határ 1 Szabédi László: Telehold, Veér Anna alszik, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1967. 2 Az 1968-as olimpiai focidöntő eredménye: Magyarország–Bulgária: 4–1. 3 Trágár szitokszó. 4 Hálóterem. 5 Számomra a leghitványabb konyakfajta.