Míg a hagyományos felfogás szerint jó volt, amikor az öregek kéznél voltak – mert vigyáztak az unokákra, besegítettek a háztartásba, könnyítették a gyermekek életét, illetve közben vagy utána örültek annak, hogy megpihenhetnek, hogy nem fúj többé a gyár, nem csörög reggel vagy hajnalban az óra –, mára ez sok helyütt teljesen megváltozott, és mifelénk is változófélben van. Vége a háromgenerációs nagycsaládoknak. A fiatalok másik lakásba, gyakran más városba, sőt országba költöznek. A kapcsolattartás, a találkozás rendszerint eleve lazább, nem mindennapos, még ha egy helységben laknak, akkor sem. A felnövekvő generáció jövőképe nem annyira egyértelmű és pontos, mint eddig, sokkal nagyobb tere van benne a váratlan lehetőségeknek, a pillanatnyi döntéseknek, az alkalmak megragadásának, melyek következményei előre nem láthatók. Azaz létezik egyfajta állandó, nem mindig és nem föltétlenül negatív értelemben vett bizonytalanság a jövővel kapcsolatban. A bizonyos értelemben – akár „csak” érzelmileg, akár konkrétan, akár csak ideiglenesen – magukra maradt időseknek meg föl kell találniuk magukat minden területen. Nyugaton már beépült a köztudatba, hogy a gyerekek minél hamarabb független életet szeretnének élni – legalábbis térben és a döntéshozatalban, még akkor is, ha anyagilag nem föltétlenül nőnek fel erre a magaslatra, de erről már írtam az előzőekben. Nálunk lassúbb ez a folyamat, de szintén erre tartunk. Még akkor is, ha ez másképp nyilvánul meg. Azzal, hogy külön laknak a különböző generációk, természetessé lett a külön életvitel, a ritka találkozás, a más jellegű életbeosztás, vagyis óhatatlanul megszűnik az az állapot, ami sokáig eleve biztosította, hogy az idősek hasznosnak érezzék magukat, mert feladataik voltak és fontos volt a részvételük a család életében. Egyre kevesebb a beleszólásuk a gyerekeik, és még kevesebb az unokáik életébe. Bár még létezik az igényük erre, hisz nehéz tudomásul venni, hogy akiket irányítottunk, egyszer csak lerázzák ezt a béklyót (?), sőt lehet, hogy ellenségesen viszonyulnak minden olyan magatartásra, mely a vélt vagy valós határaikat sérti. Szerencsére bár lassan, de alakulgat az eleve függetlenségre és önállóságra nevelő attitűd is, amely okosan elengedi a gyermekeket. Megéri. Mert azok a fiatalok, akik kellő biztatást kapnak, akiket úgy és arra nevelnek, hogy ők jók, képesek megállni saját lábukon és sikeresek lesznek – azaz akikben bíznak a szülők és engedik repülni őket –, azok felmenőikhez sokkal pozitívabban viszonyulnak. Idővel megtérül a bizalom, az elengedés, az okosan felépített függetlenség! Albert Ildikó