A személyiségzavar megítélésének a kritériumai, mint egyéb pszichés problémákéi is, időnként változnak, hisz gyakran társadalmi konvenció eredményeként tartanak, tartunk valamit társadalmilag elfogadhatónak vagy sem. Gyakorlatilag erről szól az elmegyógyászat története. És részben a társadalmak, a kultúrák és eszmék története is. Mert valószínűleg mindig léteztek azok a lelkiállapotok, sajátos személyiségvonások és/vagy lelki betegségek, amelyeket ma ismerünk, csak a társadalmi elvárások, a követelmények, a viszonyulásaink voltak mások, illetve értékelődnek át, újulnak meg időről időre. A jelenkori mainstream, és segítségével bizonyos csoportosulások, ill. ezek szócsöve, a média, ezen a területen is igen jelentős követelményekkel lép fel, azaz nagyon aktuális erről beszélni. Tudjuk, hogy a nemi eltévelyedések megítélése, illetve az értékelési szempontok lényeges megváltoz(tat)ása elsősorban ezeknek köszönhető. Megtörténhet, sőt, talán már meg is történt, hogy ugyanígy egyrészt a személyiségvonások, másrészt az egyén erkölcsi megítélése megváltozik, ill. megváltozott. És ennek megvan az a veszélye, hogy az eddig felsorolt tulajdonságok egy része lassacskán más fénybe kerül. Tény, hogy a személyiségzavaros egyének száma jelentősen növekedik, ezt ma már a szakirodalom is állítja, mégsem igen tanulmányozzák, illetve annak ellenére, hogy társadalmilag erős bomlasztó hatása van, mégis igen keveset foglalkoznak a jelenséggel. Tapasztalatból, saját és mások megfigyeléséből sokan tudjuk, hogy egyre több nárcisztikus (van külön ilyen diagnózis is, de most a személyiségvonásra gondolok), kegyetlen, gátlástalanul törtető és/vagy érvényesülő, másokon simán átgázoló, végtelenül erőszakos, élősködő, zsarnokoskodó és erősen manipulatív egyén szaladgál körülöttünk és lép be életünkbe. Persze mindezt csak akkor tehetik, ha a környezetük hagyja. De mi van akkor, ha a divat, a korszellem segíti őket? Ha a felsorolt tulajdonságokat, esetleg kissé átfogalmazva pártolja az uralkodó értékrend? Ha ezeket egyszerűen erős én-nek, önérvényesítésnek, sikerességnek, céltudatosságnak kereszteljük át, dicséri, propagálja korunk ideológiája és követendő példaként állítja mindenki elé? Veszélyes lehetőség, de már éljük. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy atomizált korban élünk, érzelmileg elhanyagolt gyerekből lett szülők nevelték már a mai ifjúságot, leginkább az anyagi jól-létet hajszolva, valamiféle rosszul értelmezett szabadság nevében korlátok, pontos értékek és gyakran erkölcsi, meg közösség jelentette kapaszkodók nélkül, bizony van amin elgondolkodnunk. És talán ideje lenne tennünk is valamit. Albert Ildikó