Az utóbbi időben egyre többen és egyre gyakrabban használják ezt az érdekes felosztást. Az embereket egyszerűen kirekesztőkre és befogadókra választják szét. Főleg a politikusok meg a média embereinek és az értelmiségieknek (magukat annak tartóknak) egy része. Persze, ha így folytatják, maholnap a piacon is így rikoltoznak majd egymásnak az ellenségeskedő kofák. Régebb, sokáig ismertünk más vízválasztó elkülönítéseket is. Jó és rossz, tisztességes–tisztességtelen, bátor–gyáva, okos–buta, művelt–műveletlen (uram bocsá’: primitív) és hasonló megkülönböztetéseket tettünk: azaz az erkölcs és a szellem nevében osztályoztuk fajunk egyedeit. Mára mintha senkit sem érdekelne (vagy csak senki nem meri kimondani?), hogy ő maga vagy a környezete etikus vagy sem: ennyire lemondtunk róla, vagy ennyire eltűnt a morál, a helyes és helytelen viselkedés közötti határ, esetleg nincs fogódzónk hozzá? Inkább csak a sikeresség, a haladás, a szerzés, a hajtás és gyakran, sokakat egyszerűen a mindennapi megélhetés foglalja le? Nem könnyen megválaszolható kérdések. Ám tény, hogy a befogadás, illetve kirekesztés problematikája annál aktuálisabb. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950) a Megkülönböztetés tilalma című, 14. cikkében kinyilvánítja, hogy „Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani”. Ez az a tétel, amire előszeretettel hivatkoznak azok, akik az emberiséget befogadókra és kirekesztőkre osztják. Tény, hogy hajlamosak vagyunk egyszerűsíteni, kategorizálni és minősíteni. Az előbbi legtöbbször a megértést, az átláthatóvá tételt segíti – míg át nem vedlik saját ellentétébe. A minősítés sem volt mindig akkora vétek, mint amekkorává mára vált. Amennyiben reális visszajelzést jelent – én ma sem tartom bűnnek. Persze azzal a bizonyos megszorítással, hogy ne az egyént, hanem a tettét minősítsük. És ha nem értünk mellé, mögé és belé mindenféle más értelmezést. Mert miért baj, hogy kimondjuk, leírjuk, ha valaki fehér, a másik fekete, a harmadik sárga, ha olyan lelkesen ismételgetjük, hogy a világ sokszínű?! És honnan tudja a semmirekellő, hogy az, ha nem jelezzük neki? És ami a legfontosabb: a jogok mellett mi lesz a kötelességekkel?! (folytatjuk) Albert Ildikó