Hirdetés

Koldussá váló világunk?

HN-információ
Elvből nem nézek televíziót vagy öt esztendeje. Még olyan készülékünk sincs egy ideje, amire azt mondhatnánk, hogy ez az. Mostanában, mióta kitört az orosz–ukrán háború, még jobban megutáltam ezt a korszerűnek mondható, ám annál ártalmasabb eszközt. Főleg a kereskedelmi adók álltak rá a háborúra, és úgy közvetítenek, annyira szemérmetlenül, mintha közönséges sportesemény vagy fesztivál lenne. Ugyanazok a trükkök, ugyanazok a fogások, amelyekkel egyszerű fogyasztóvá igyekeztek zülleszteni az embert. Ilyen filmeket egyébként gyártottak már jó előre, megelőlegezve a nem túl távoli jövőt. Katasztrófa- és disztópikus játékfilmek, amelyekben nem túl pozitív szereplő az ember. Meg aztán ott van a valóságshow nevű műfaj, amiben minden olyan, mintha az lenne, igazi, de nem az. „Csinált dolog.” Ha valaminek a nevében benne van az, hogy ’játék’, ’show’, ’adás’, ’műsor’, ’mozi’, ’fantasy’, ilyenek meg egyebek, akkor jó tudni, hogy szórakoztatás céljából létrejött izéről van szó, amellyel megmutatják nekünk a mások nyomorúságát. Egyáltalán nem intellektuális valami, hanem olyan műfajok és technikák egyvelege, amelyekkel igyekeznek minket valakik úgy elkápráztatni, hogy vonatkoztassunk el, és észre se vegyük azt, ami igazi. Így aztán összekeveredik bennünk minden, a vélt kép és a valós. Hogy ebből mit szűrünk le, mit értelmezünk, az kinek-kinek az egyéni nyomorúsága. A minap – kicsit kizökkenve a média mókuskerekéből – megpróbálkoztam egy másfajta valósággal. Arra vállalkoztam, hogy – mivel a háború szüneteiben azért magam is látom a vásárlásra buzdító reklámokat, ha akarom, ha nem – két kedves rokonommal, két női személy ismerőssel elmenjek az egyik erdélyi nagyvárosba, az ottani bevásárlóközpontokba és szaküzletekbe. – Itthon nincsenek ilyen márkaboltok, jó lenne pár cuccot venni, mert nyakunkon a tavasz! – mondták. Olyan csicsergő hangon, amelynek nem lehet ellenállni… Tudom róluk, hogy tűrhető anyagi körülmények közt élnek, valamivel többet megengedhetnek maguknak, mint én meg a honi átlag… Hogy közben mi lesz velem, arra vonatkozóan nem kecsegtettek különösebben semmivel. – Majd elüldögélsz valahol egy kávézóban, megiszol valamit, amíg mi shoppingolunk. Szétnézhetsz, hátha szükséged van valamire… Jól tudom, hogy nem a szükség hordozza ezt a felét, hanem a kínálat. A túlkínálat, amely kicsordul a kirakatokból, rá a szórólapokra, a kisebb és nagyobb plakátokra meg a világhálóra. Ott a sok marhaság a telefonomban. Lehet béke vagy háború, hull-hull, egyre csak terjed vizuális szemét formájában mindenütt. Mintha ingyen adnák. Holott. Holott nem. Az ’egyet fizet, kettőt kap’ nevű akció tulajdonképpen azt jelenti, hogy ’kettőt fizet, egyet kap’. Az üzletek nincsenek felkészülve arra, hogy jelentős készleteket tároljanak, hanem futnak a szezon előtt, a szezon után. Tulajdonképpen állandó hajszában, hogy némi profit fejében szabaduljanak a portékától. Ebből élnek, mert egyebük nincs. Aztán én hazaviszem a cuccot, használom egy rövid ideig, hiszen minden csak ideiglenes, alkalmi, egyszeri, és nagyon gyorsan használhatatlanná válik. Egyébként semmire nem volt szükségem. Megnézegettem azért jártamban-keltemben, hogy a kerti gépeket és szerszámokat forgalmazóknál meg a barkácsboltokban mik vannak. Elvégre ezeknek is szezonja kezdődik. Kellene egy alkatrész a tavalyelőtt vásárolt benzines fűkaszámhoz. Ott a cetli folyton a pénztárcában: Ruris 330C márkájú, 1.2 CP 31CC típushoz, 1450 mm – 30-as cső. Tulajdonképpen a nyele, a rúdja törött el, amiben fut a vezeték, forog a mozgásközvetítés tengelye, és a végén, lent ott a lelke, a hajtás fogaskereke. Egyéb minden jó rajta. Ilyenkor mondják, hogy rendben van, csak a nyaka véres. Tulajdonképpen egy megfelelő alumíniumcsövet kellene vágatni hozzá. De hol…? Azt mondta egy igen tájékozott eladó, hogy ilyen alkatrészt nem forgalmaznak. Egy másik is ugyanezt állította két sarokkal odébb. – Nézzen szét azért az akciós termékeink között! – ajánlotta… Be is vettem a bogot, mert addig forgolódtam, hogy vásároltam egy csavarbehajtót potom százötvenért. Igaz, hogy 199-et fizettem, mert kértem hozzá még egy tartalék akkumulátort is… Kellett a fenének! De ha már annyira olcsó, akkor nem hagyhattam ott! Valamikor majd hasznát veszem. Jöttek aztán a női személyek, az unokahúgaim is. Végeztek úgymond, és azt ígérték, hogy elvisznek valami jó helyre, ahol hatalmas adagokban mérik a földi jót. Mit tehettem volna, kényszeredettem elfogadtam, mert én csak utas voltam, és kísérő. Már arrafelé az autóban megtudtam, hogy fejenként két-két ezrest költöttek, s nagyon hasznos dolgokat vásároltak. Azt mondja a fiatalabb, hogy tulajdonképpen azért vette meg azt a kék pulóvert és a cuki fürdőruhát, mert vásárolt ezekhez hasonlókat a múlt évben is, csak úgy eltette, hogy nem találja. Pedig Németben gyűjtötte a pénzét harmatos spárgaföldeken és hotelek mosodáiban, de valahogy nem olyan, hogy takarékos lenne… Én egy babgulyást rendeltem. A lányoknak felajánlottam, hogy fizetem az ebédjüket. Kisebb rábeszélés után elfogadták. Aztán elmagyarázták, hogy kártyás fizetés alkalmával illik külön borravalót adni, mert csak a fixet veszi le a gép. Ennyivel is többet tudok: olyan tíz százalékot kell beletenni a kis mappaszerűségbe, amelyben a pénztárjegyet hozzák. Két tízest helyeztem bele, és elegáns mozdulattal tettem le az asztalra, hogy a pincér elégedetten zsebelje be a figyelmességet. Valahogy így jutunk el a sötét homályig, ha követni próbáljuk a nagyvilág és annak közeli vidékén az eszetlen torzsalkodást, a horror, a vérengzés, a bizalmatlanság és a terror elénk vetített képein át. Aztán elmegyünk vásárolni. És elköltünk bolondul négyszáz lejt. Egy olyan pillanatban, mikor még reméljük s hisszük, hogy nem válunk földönfutókká, nem jutunk koldusbotra soha. Pedig. Ki tudja, mi van a pakliban?! Nem egy nap az élet mégsem. A mának van tegnapja. És lesz holnapja. De ki lát el addig?!

Simó Márton



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!