erős felhőzet
szórványos felhőzet
Kissé szabadabban?
Tudja a fene, hogy jobb-e így?! Egyet lazítottak a csavaron, bár még mindig fojtogat a srófja. Annyira megváltoztunk a járványtól, ami csak előjáték lehetett a holnaphoz, hogy talán már jól sem esik, ha úgy viselkedhetnénk, mint korábban. Mintha nem lett volna soha zsúfolásig telt templom, kultúrház vagy stadion, ahol szívünknek/ lelkünknek tetsző dolgok zajlottak. Mintha csak mozi lett volna az előző életünk, amelyben még csak statiszták sem voltunk. Mintha csupán illúzió lenne/volna, mellyel álmot sző és játszik az elme. Úgy tűnik, láttuk egykor az élet-filmeket, de valószerűtlen, és a hatásuk sem épít reményt. Mert minek? Ha olyan már nem lesz, mint volt a világ. Lassan esik szét, s némi nosztalgiával vizsgálva, szép volt ugyan, de gyakran haszontalan is, és káros. Mindig úgy voltunk, mint szoktunk az Úr törvényeihez való megtéréssel. Mindig úgy voltunk benne, hogy a holnaputánra halogattuk a jócselekedetet, hogy másnap tespedhessünk. Mindent máskor, máshogy terveztük átszabni… Nem a vírus a fő-fő ok. Inkább civilizációs idiotizmus…
Épp bemérem korlátaimat, s gondolkodom, közben járkálok a magához térni látszó városban. Majdnem olyan, mint volt. Látom, hogy jön szembe egy ismerős, aki hosszújáratú gépkocsizó. Olyan, akár egy posztmodern argonauta, aki az örök Kis-Ázsiából érkezett. Nem beszél túl sokat, akárcsak a Vlagyivosztokig hurcolt nagyapák anno, akik csak annyit mondtak, hogy gyenge volt a koszt, és elképzelhetetlenül súlyos a robot. Elárulja, hogy egy hétig porokon és zacskós leveseken élt, s a dolgát is rejtve végezte, ha tudta, mert viszolygott a nemzetközi klózetektől. – Keletnek megyek a jövő héten – újságolja –, Ukrajna, Belorusz, Lengyelország, Kalinyingrád, a többit nem tudom, majd közli a diszpécser… Eszembe jut, hogy útra kelt Csingtaóból a világ legnagyobb konténerszállító hajója, a HMM Algeciras, huszonnégyezer húszlábas szabványkonténerrel a fedélzetén. Európába is hoz majd szajrét. Mégsem ébredtünk fel.
Amikor visszafordulok a sétatérről, nem merek kocsmába menni, pedig látom, hogy nyitva a terasza. Emberek ülnek, gyéren, itt-ott, s át-átszólnak a szomszédos asztalokhoz. Ez a lazítás ellenére sem szabályos. Áltatás, hiszen maszkban kellene inni. És a számlát elektronikusan fizetni. Vagy hazavitetni a szeszt. De akkor mit ér az egész?!
Simó Márton
