Egykori tanítványommal beszélgetünk. Nem világrengető téma a gondolatcsere tárgya. Dupla tényező is, magyarázza: már ő is nyugállományú, ezzel a létező politikával immár értelmetlen lenne foglalkozni (s különben is a lényeges dolgok nem az említett társadalmi rétegen állnak vagy dőlnek, inognak.) A nem éppen ritka találkozások köznapi módon indulnak: egymás üdvözlése (köszönésféle), kézfogás után, közben a hogy-mint vagy, illetve valami ilyesmi. Az egészségről sem esik túl sok szó, egyrészt mert közel a 90-hez (saját esetemben) nem sok értelme az elöregedés részletezésének, látszik az a fizimiskán; esetében mindent elmond a tolókocsis közlekedés, bizonyos mértékű amputáció következtében. Nem utolsó motiváció, hogy egyikünk sem szereti sajnáltatni magát. Nincs annak semmi értelme. Utóbbi találkozásaink egyikén a fentiekkel ellentétben mégis egyfajta fájdalomféle került szóba. S mert másnak is okozhat kényelmetlen önmarcangolást – ha nem is szomatikus, de pszichés kínt –, tanulságosnak vélem, véltem. Ezért került „tollhegyre”. Az történt ugyanis, hogy egy falusfelével (!!), valamikori munkatársával találkozott. A másik (az egészséges) végignézett rajta, a zsebéhez kapott, két lejt előkotorászott és a székben ülőnek ölébe dobta; köszönés, üdvözlés, egy érdeklődő jó szó nélkül. A gesztus eléggé gusztustalan: egyrészt mert egymás vonatkozásában nem voltak ismeretlenek, másrészt mert a „megajándékozott” nem koldus. Mint nekem felemlítette, számára elsősorban a szeretet valamilyenfajta megnyilvánulása jelentett volna adományt, a sorsával való lélekbeli azonosulás ért volna pénzben (két lej?!) kifejezhetetlen „alamizsnát”! Mozgássérült ismerősöm keserűen mesélte el a történteket. Nem mondta, de élettapasztalataim, mások tanúságtétele is alátámasztja, hogy a nehézségekkel vívódó embertársaink számára bármely konkrét segítőkészségnek igazi tartalmat a szeretet ad, adhat. Egyébként a cselekvés két lejt sem ér. Id. Borsodi László, Csíksomlyó