borús égbolt
Keszler András emlékére
Megidézni azt, aki csak nemrégiben távozott tőlünk, általában nehéz. Keszler András esetében az a fajta közvetlen egyszerűség teszi könnyebbé a dolgom, amely az ő alapvonása volt. A mód, ahogy beszélt, ahogy szervezett, ahogy gondokat oszlatott el és feladatokat oldott meg, mindenkit megérintett. Bizalom volt ez bizalmaskodás nélkül, felelősségérzet fellengzőség nélkül. Olyan alapállás, amelyet bármelyikünk életében szívesen látnánk.
Szatmár megyében, Szaniszlón született, 1959-ben. Mindig nagy kedvvel mesélt gyerekkorának pompás színhelyeiről, a családi fészekről, s későbbi iskolavárosairól, Szatmárnémetiről, illetve az egyetemi évek Nagybányájáról is. Innen érkezett Balánbányára, az akkori bányavállalathoz, majd rövid idő után a kisváros szakközépiskolájához került. Itt töltött éveit a helytállás és hatékony tanítás egyaránt jellemezte.
Mert Keszler András igazi pedagógus volt, értelem és lélek fénylő embere. Tanú rá az a több ezer diák, akit nem pusztán tanismeretre, de önmérsékletre vagy éppen döntéshozatalra nevelt; tanúi voltunk mi magunk, a pályatársak, számtalan alkalommal. Nyugalmat és biztonságot éreztünk mellette, jó volt annak az embernek a közelében lenni, aki soha senkiről nem mondott rosszat. Finom, üdítő humorának ízét a baráti együttlétek alkalmával tapasztalhattuk meg: olyan volt, mint a présházak könnyed, mégis bölcsességdús bora az őszi bőség idején.
A rosszindulat elkeserítette, a hebehurgyaság viszont felbosszantotta. De mindenkor a megoldást, közmegegyezést kereste. Tudta, hogy a számítógép hasznos, a borókabogyóból pedig mártást is lehet készíteni, nyelvektől, pártoktól, ideológiáktól függetlenül. Divathullámok ringtak, csapódtak, aztán elenyésztek. Ismerte ezeket, ügyet sem vetett rájuk. Az ő lényegét nem befolyásolhatta a hiábavalóság: a végsőkig derűs maradt, türelmes, ésszerű.
Leginkább mégis otthonról hozott partiumi sváb pontosságának és a bevezetőben említett közvetlenségének különös elegye fogott meg. Ezen sokáig tűnődtem. Milyen furcsa, mormoltam magamban, hogy van még köztünk egy bámulatosan precíz ember, aki nem fél a szívét naponta használni.
Múlt év karácsonyán felhívtuk őt. Pásztorokról énekeltünk, kisebbik nevelt lányom furulyán kísért. Velünk énekelt, rekedten, mégis szépen. Hangszalagjainak tumorját még egyszer fölülmúlta baritonjával. Együtt énekeltünk, utána sírtunk. Örömünkben. Másnap láttam, hogy akit csak ismert, mindenkinek üzenetet küldött, áldott ünnepeket, boldog új esztendőt kívánt.
Mondják többen is, hogy ilyenkor búcsúzni kellene. Az emlékezés nem búcsúzás. Nem fogok búcsúzni attól az embertől, akit szerettünk és viszontszeretett, aki összetartott minket a nagy bográcsolásban éppúgy, mint számítógépes tanfolyamon, aki a templomban ittlétének végnapjaiban is méltósággal jelent meg, s aki végül elment a kicsikkel rózsát szedni. Csak emlékezni fogok rá, ameddig lehet.
Vermesser Levente magyartanár
web.jpg)
