„Bizony, sokszor láttam érett füvekben, nyár derekán, de nem a faluhoz közeli kaszálókon, hanem távol. Erős szára van a virágnak, s a szár tetején több ágacska nyílik. Minden ágacskának gömb van a tetején, maga a virág. A színe most is olyan friss és hatós, mintha lábon állana, illatos földön, testvérei között. Finom kék ez a szín, nem kacagó, hanem csak mosolygó kék. Nézem, s a neve nem jut eszembe. – Miféle virág? –kérdem. – Ördöglőtte fű – mondja Gáspár… – A boszorkányok ellen. Mint egy játékot magyarázza, hogy ez az ördöglőtte fű nagy bátorsággal ügyel a pajtában. Nem ereszti bé a boszorkányokat, akik valamiféle képben járogatnak, hogy elvegyék vagy megmérgezzék a tehénnek a tejét. Ha anyám itt volna, bizonyosan bővebben elmondaná…” (Magyarázza Gáspár Áronnak, az ő szeretett bátyjának in. Tamási Áron: A bölcső és környéke. Szülőföldem – Bölcső és bagoly – Vadrózsa ága, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. 56–58. o.). A fenti szöveg elolvasása után nekiestem a könyvtáramnak, majd a világhálónak, hogy utánanézzek ennek „a csodának”, ami mögött sok rejtély rejtőzését sejtettem. Majd fotó-puskámmal elindultam ördöglőttefű-vadászatra. Máskor is megtörtént velem, hogy egy ismeretlen gombát vagy egy kétes teafüvet hozott be a szomszéd komámasszony, ítéljem meg azok fogyaszthatóságát. Engem most csak az ördöglőtte fű titka érdekelt. Ezért hát szívesen vettem a szomszédi felajánlást, hogy kocsijukkal felvisznek engem a Hegyre, mert Szentléleken csak Hegy a Tamási által nevezetessé és a Jézus-szobor révén híressé vált Gordon. Áron bátyámtól tudtam, hogy nem a faluhoz közel, hanem a távolabbi kaszálókon díszlik a „virágom”, Gáspár bácsi szerint „szelíd oldalas helyeken termik ez”. A Hegy alatti meredek előtt megköszöntem a fuvart, mise utáni viszontlátással búcsúztunk. A szomszédok mentek a dolgukra, a Kilátóhoz a Jézus szíve búcsúra, én a szokásos, Tamási nyomába szegődő barangolásaim egyikére. Megjegyzem, hogy feltérképeztem már a Férnyikót és mellékágait Jakab Zsiga művészi rajza és Sipos Mátyással, valamint Fábián Vilmossal folytatott beszélgetéseim alapján és a GEOTOP szakemberei segítségével. Bejegyeztem az egykori Tamási Áronka és „felnőtt” Áron bátyám bejárta és megénekelte határt (dűlőket, amelyek közül némelyek valóban dűltek is – szerinte, de a járkálásban én is ódaroltam a kaszálókon, mint a hangyászó Mordiás). A Gordon alatti „dülő”-kön bőségesen lakmározott a szemem és a lelkem a hullámzó virágáradatból: margaréta (kádárvirág – Szentléleken), katonaszegfű (németszegfű, fecskeszegfű – Homoródjaim mentén), zsályaáradat (szerelemnek árjával – népdalból) stb., és kígyószísz (kigyószív), amit a keresett ördöglőtte fűnek hittem először, a színbeli és névbeli hasonlóságaik alapján (fotóimon látható csokrokban). Tamási Áron alkotásai: novellái, regényei és színművei fantáziát serkentő határnéveredet-kutatásra, a megemlített és leírt virágnevek pedig a népi botanika és ősmagyar mitológia tanulmányozására biztatnak. Azt gondoltam, hogy a kígyó, a sátán és az ördög egy családból valók, nem csak a bibliai értelmezésben, de a Tamási népi ihletésű vallásosságában fogant alkotásaiban is. Itt a sátán, a vadász, a szépség ellensége az író által ismertetett gyönyörű legenda szerint. A máriakék színben pompázó virágot vette célba a fajtalankodásra gerjedt sátán, de a saját ártatlansága és virág-társnői védelmében maga köré gyűjtötte őket, hogy szembeszálljon a gonosszal. Bár a virág csúcsát megsebezte a sátán lövése, de megmentette az ártatlanokat csodás erejével. Ennek a varázserőnek az ismeretében bíztak a farkaslaki édesanyák akkor, amikor a pajta gerendájába tűzött virágcsokorral szándékozták megakadályozni a boszorkányokat, hogy ne lopják el gyermekeik eledelét, a tehéntejet. Az ördöglőtte fű szembenállása a szépségre és ártatlanságra támadó gonoszsággal Tamási Áron emberi magatartásának szimbóluma lett az 1940-es években, amikor az új barbárság és embertelenség jelképe: a horogkereszt elindult világkatasztrófát provokáló útjára. Nem rejtette ezt véka alá Tamási, az író, amikor nyíltan megvallotta (Szülőföldem 57. o.). „Itt van például ez a virág, melynek ördöglőtte fű a neve. Micsoda pajkos képzelet van ebben a névben, s mint a csillagocska az éjt, úgy jelez egy világot, melyben a látható és láthatatlan lények egyaránt élnek. S én nem vigyáztam arra, hogy megtartsam magamnak, hanem kidobtam lelkem vázájából, s helyébe új szót ültettem. Talán azt a szót éppen, hogy horogkereszt… …hiszen ezen a helyen, honnét először indult pillantásom a csillagok felé, s hol gyermeki sírásom eltemetve fekszik a levegőben: ezen a helyen csak igazság születhetik, szívben és elmében egyaránt. S ez így is van… Gyere hát vissza, ördöglőtte fű! Hadd tegyelek lelkem vázájába ismét, hogy erős hitem karója legyen, és szelid kék színed zászlómnak színe… (amit nálunkfelé szűzmáriakéknek is neveznek)…” Amíg ezek a gondolatok és gondok cikáznak át az agyamon és a lelkemen, ezalatt fent a tetőn az inox Jézus szoboróriás körül folyik a mise. Tompa László verssorai tolakodnak a gondolataimba: „Tető ez is! Bár nem fúródik égbe, S nem burkolózik ködbe kényesen. De szilárd pont, a föld egy kis vidéke, Honnan, amíg lát: tisztán lát a szem. …………………………………. Tudom, hogy ott lenn az ebek csaholnak, S lót-fut sok ember, árva s oktalan! ……………………….………... Majd itt dőlök el, örökre némán – S egy vad kilép a rőt cserjék közül. Közel jő, megáll, s meghökkenve néz rám, Látván: arcomra mennyi kín kövült.” (Tompa László: Erdélyi magaslaton, Kuncz Aladárnak, 1924.) [caption id="attachment_6564" align="aligncenter" width="620"] Fotó: Balázsi Dénes[/caption] A költeményt az I. nagy világégés borzalmainak emlékét sziklába véső Kuncz Aladárnak ajánlotta Tompa a feledhetetlen 1924-es (Trianon) évben. Egyéni és közösségi sors! A hangerősítők bömbölik a mise végén az „Óh, én édes jó Istenem” után a „Maroknyi székely”-t. Ha nem most és nem itt, fent a Gordon csúcsa közelében, akkor mikor látunk olyan tisztán, mint Tamási Áron és Tompa László? Az „ördöglőtte” s indította szenvedéseket és következményeit felpanaszoló: „porlik, mint a szikla”…- felhangosított hang- áradata hömpölyög le a völgybe, a békés Nyikó mentén. Figyelmem elragadja a sűrűből jövő csörtetés zaja. Medve!? – kiáltom én. Ijedt tekintetemet elkapja a pásztor. Megnyugtat: Ez csak egy hangyászmedve lehet! – mondja a szétdúlt hangyabolyra mutatva. – Hangyász? Ez az erdő diktátora! Né, hogy szétdúlta a szorgalmas-békés hangyák otthonát?! Hátha nem elégedik meg ennyivel, vérszemet kap és tovább törtet fel a tető felé, ahol védelemért és áldásért esdik a nép? – Ki tehet ellene? Próbálja meg, lám, valaki! Hallgatni szokta-e a rádiót ? Mert én igen! Látja-e, itt lóg a vállamon egész nap. Így van ma ez a nagyvilágban is. Az erősebb s a hatalmasabb azt csinál, amit akar! Mondjak-e egy rusnyát: az erősebb kutya... Ugye tudja tovább...? A sziklák, a hegyek és erdők bölcsességét, de nem a közömbösségét, inkább a kemény sors ellen emelt vádat érzem ki a szavaiból. Nem szállok vitába vele, mert a második világégés nyomait fedezhetjük fel tőle egy hajításnyira. Az oroszok elől visszavonuló német csapatok, hogy terhüktől megszabaduljanak, tömérdek lőszert hánytak be az árokba. Az állataikat legeltető gondtalan bogárfalvi gyermekek találtak rá. A tudóskodó játékból tragédia lett. Három tizenéves fiúcska: Fancsali István, Hadnagy Árpád és Geréb Dénes (Ferenc adatközlőm testvére) gyenge testének foncsikáit környező bokrok és a széthasogatott vadvackorfa hegyéről gyűjtötték össze az égbekiáltó zokogásba fulladó édesanyák. Györgydeák Imre megsüketült a robbanást követő légnyomástól, Magyari Simon életre szólóan félszeg lett. Azt mesélte volt nekem, hogy örvend, mert ennyivel megúszta, ő él, ha nyomorán is, de társai nem érték meg a felnőttkort. Egy emberöltővel ezelőtt történt, 70 éve!, de borzongás fogja el ma is az emlékezőt. Tovább megyek. A Jézustól jövők serege lelki megnyugvást sugárzó arccal ereszkedik alá a hegyi köves úton. Megvárom a szomszédékat. – Végre megtaláltam! Az út martján ott virít. Még nem olyan kék, mert nyárközépen, csak júliusban éri el az érettségét. Akkor pompázik szelíd máriakék színében a virágja igazi valóságában a kékiringó. (Ennek a teájával gyógyított ki anyám minket, az öt gyermekét a szamárhöhögésből, negyvenötben, a háború utáni nyomorúságban, amikor sem orvos, sem gyógyszer nem állt a rendelkezésünkre). Nem volt hiábavaló a mai barangolásom! Nekem is megért egy misét a mai kiruccanásom. – Ő az: ördöglőtte fű Tamásiéknál, kékiringó a szakirodalomban, nekem szamártövis a Nagy-Homoród mentén. Itt szerénykedik és odaadóan kínálja magát: Jöjjetek énhozzám, akik szenvedtek, mert Én megóvlak, meggyógyítalak! Legyen kinek-kinek a maga megszólítási szokása és hite szerint: legyen a neve ördöglőtte fű, aki a gyermekek, a jövő nemzedék eledelét óvja meg a boszorkányoktól, a gonoszak szándékától, vagy legyen a neve kékiringó, aki testi bántalmainktól, nyavalyáinktól szabadít meg! Legyen a Jézus szíve! Nem számít a név, csak őszintén és tiszta szívvel forduljunk ahhoz, aki megvéd az ördögi gonoszság veszedelmeitől és áldást hoz a békés igyekezetünkre. Egyed Balázs