És lőn, hogy mikor elmentek az angyalok ő tőlök a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, a melyet az Úr megjelentett nékünk.  
(Lukács 2,15)

Az evangélium karácsonyi történetei elénk tárják, hogyan találjuk meg a megszületett Úr Jézus Krisztust.  Két jel mutat a jászolbölcső felé: az egyik az égen, a fényes üstököscsillag ragyogó útja, a mennyei jel. A másik jel a földön van: a gyermek keresésére indult pásztorok lábnyoma. Akik a pásztorok nyomában jártak, széles utat tapostak Betlehem sziklás dombjain, egészen a sziklába vájt istállóig. Ez a betlehemi út. Az ige alapján ma azokra figyelünk, akik előttünk jártak és kérjük Istent, hogy amiképpen egykor őket, úgy vezessen minket is el Szentlelkével. 
Volt idő, amikor azzal mérték az igazi kegyességet, hogy vajon járt-e a betlehemi úton, látta-e Betlehemet? Másfél évezreden át a kegyes emberek, ha meg akarták mutatni Isten és Krisztus iránti szeretetüket, vándorbotot ragadtak, és ezer nélkülözés között, tikkasztó melegben, keletre tartottak. Ellenállhatatlan vágy hajtotta őket, hogy lássák a megszentelt helyet, ha minél nagyobb a fáradtságuk – úgy gondolták –, annál kedvesebbek Isten előtt. De valahányszor a zarándokok, szerzetesek betlehemi útjának történetét olvassuk, mindannyiszor feltámad bennünk a kétely: bármennyire vágytak ezek az emberek, még ha térdre leborultak is a sziklás istállóban, nem jutottak el igazán Betlehemig. Úgy gondolom, hogy mindannyiunkat jellemezte a nagy orosz író, Tolsztoj a két öreg zarándokról szóló meséjében: két öreg, orosz falusi emberről szól a történet, akik elindultak, hogy fogadásuk szerint felkeressék a szent helyeket. Éhínséggel sújtott vidéken haladtak keresztül. Egyikük rendületlenül ment előre. Elérte a tengert, hajóra szállt, megérkezett Palesztinába egy nagy zarándoksereggel együtt. De olyan nagy volt a tömeg, hogy sehol se tudott közel férkőzni a szent helyekhez. Ellenben mindenütt látta maga előtt, hogy egészen közel, az Úr színe előtt ott áll a társa, aki elmaradt tőle. Az elmaradt zarándokkal az történt, hogy az éhínséges vidéken bement egy házba, ahol haldokolva talált egy szegény családot.  Kenyerét odaadta a gyermekeknek, lisztet vett, kenyeret sütött a családnak, aztán kiváltotta a családfő zálogba tett kaszáját, szekerét. Lovat vett neki, hogy eltartsa a családját. Így költötte el a zarándokútra kijelölt pénzt, és ezért kénytelen volt visszafordulni. A történet azt fejezi ki, hogy ez a visszafordult zarándok valósággal elérkezett a szent helyre. Amikor a társa visszafelé jövet bement a megmentett családhoz, ezek úgy emlékeztek meg róla: „mindenkit szeretett, mindenkit sajnált, azután úgy elment, hogy még a nevét sem mondta meg. Bűnbe és kétségbeesésbe haldokoltunk, zúgolódtunk Isten ellen, de ő talpra állított minket, rajta keresztül megismertük Istent és megint hinni kezdtünk az emberek jóságában.”
Mi az igazi betlehemi út – kérdezzük. Kik járnak igazán a pásztorok nyomában? A betlehemes játékok kedves vonással egészítik ki a pásztorok alakját, de egészen biztosan és hitelesen csak azt tudjuk róluk, amit Lukács feljegyzett. A feljegyzés lényege pedig a fent jegyzett igében van: „Menjünk el mind Betlehemig és lássuk meg e dolgot, melyet az Úr megjelentetett nékünk.” A pásztorok látni akarták azt, amit hallottak. Elindulásuk egyetlen jellemvonásukat állítja elénk, azt, hogy egészen kitárták a szívüket Isten igéje előtt. 
Ezen a karácsonyon a szívünk tele van félelemmel, hiszen a kegyetlen háború következtében még azok a földi helyek, nyomok, amelyek Krisztus születését idézik, eltűnhetnek. Mára már Betlehem városában alig tíz százalék keresztyén él. A mi Betlehemünk azonban nem tűnhet el, mert mi, ha őt egyszer megismertük és megláttuk, akkor örökre velünk van. Járjuk együtt továbbra is az irgalmasság és szeretet útját, amely mindig elvezet Őhozzá, akiben élünk és mozgunk. Ez a tudat hozzon nekünk békességet 2024 karácsonyán is.