„Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége.” (Ézs 60,1)

Amikor e sorokat írom, még mindig érezni lehet annak az általános izgalomnak a terhét, mely a teljes társadalomban jelen volt december elején. Az első adventi vasárnapon lezajlott választás, majd az elhalasztott második forduló különös színt adott várakozásunknak. Ha egy skálán mértük volna a felnőtt lakosságban lejátszódott érzelmi folyamatokat, akkor a skála negatív végén állhatna a félelem, és a pozitív végén a békesség. E két véglet között kit a félelem, tanácstalanság, kétségbeesés, csalódottság rántott lelkileg a mélybe, kit az elszántság, várakozás, remény emelt a magasba. (…).
Ma, amikor teljes figyelmünk a jászolbölcső gyermekére összpontosul, akaratlanul is eszembe jut az elmúlt hetek fényében, milyen lehetett megváltó Urunk „koncepciós pere”. Vajon milyen várakozások, csalódások, értetlenségek, kétségbeesések, megélt félelmek és rettegések mentén jutottak el a tanítványok saját érzelmi skálájuk pozitív végére?! És döbbenten csodálkozom rá, micsoda belső utat kellett bejárniuk, míg befogadták és felfogták a csodát, a bezárt ajtókon keresztül megjelenő Jézust, a feltámadott királyt, aki megállt a középen, és így köszönt nekik: „Békesség néktek”!
Békesség néktek! Félelmetesen szép szavak ezek! Az ember csak akkor érti és érzi ezt, amikor megéli a hiányt. Amikor nincs békesség. Amikor félelem van, tanácstalanság, kétségbeesés, csalódottság. Amikor megtapasztalod parányi voltodat, amikor mindaz, ami emberileg nézve a biztonságodat jelenti, szertefoszlik. Nem hiába hangzik fel Jézus születésének hírül adásakor (…): „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”
Karácsony van, amikor hitünk egyik titkát ünnepeljük, azt, hogy a hatalmas Isten emberré lett, megüresítve önmagát parányivá zsugorodott, hogy az anyaméh áldásaként megszülessen erre a világra, és el tudja mondani nekünk emberi nyelven, mennyire szeret minket. Azt ünnepeljük, hogy a hatalom, erőszak, manipuláció eszközeivel irányított világunkban, amelyben sokan megélik a reménytelenséget, sötétséget, egy újszülött gyermekben megjelent a fény, az igazi világosság. Ez az újszülött gyermek a későbbi nagypénteki áldozatával, húsvéti feltámadásával, majd mennybemenetelével nemcsak helyet készített a benne hívőknek a mennyei hazába, nemcsak megmutatta a szeretet útját, hanem Isten Szentlelke által azóta is tanít, bátorít, kísér ezen az úton életünk utolsó napjáig. 
Kell-e több ok az ünneplésre, mint hogy Jézus születése óta újra van remény, létezik újrakezdés és van feltámadás?! (…) Nincs ennél nagyobb mennyei ajándék, amit ember életében kaphat. De ezt az ajándékot elfogadni és felfogni csak hittel lehet, s csak annak a hívőnek sikerül, aki nem spórolja meg a lelki munkát, és a mindenkori tanítványokhoz hasonlóan életét Isten kezébe és akaratába helyezi.
A hitnek van egy nagy titka, testvérek: az, hogy a hitben öröm és békesség lakik. Hit által kapjuk ajándékba azt, amiért az ember folyamatosan harcol: a boldogságot, az örömöt és a békességet. (…) Világunk tele van külső és belső harcokkal, és egészen bizonyos, hogy sok-sok nyugtalanságot, békétlenséget hordozunk magunkban mi is. A keresztény ember is fél, kétségbeesik, keresi a békességet, de tudja, bármilyen körülmények között, vagy éppen azok ellenére sem árva. (…) Isten gyermekeiként lépésről lépésre, évről évre tanulunk meg mindent a hit szemüvegén keresztül nézni, a nyugtalanító helyzetekben is erőt, vagy azok ellenére is erős hitet, igaz örömöt és békességet kérni mennyei Atyánktól. Tesszük ezt azért, mert Jézus születése óta tudjuk, hogy minden helyzetben van újrakezdés, van remény, és lesz feltámadás!
Megszületett a Megváltó, testvérek! Áldott legyen ezért az Úr neve! Ámen!