Francis Fukuyama – korunk egyik leginkább elismert, a média által felkapott és sztárolt filozófus gondolkodója – A történelem vége és az utolsó ember című, elhíresült tanulmánykötetében nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy kialakulóban van egy új világrend, egy olyan társadalmi-politikai struktúra, amely képes beteljesíteni és lezárni a történelem összefüggő, organikus fejlődési folyamatát. Szerinte létezik egy olyan tökéletes társadalmi berendezkedés, kormányzási, vezetési forma, amely képes véglegesen és pozitívan megoldani az emberiség nagy történelmi sorskérdéseit és dilemmáit. Kialakulóban van tehát egy olyan rendszer, a történelmet meghaladó társadalmi létforma, amely végleges, felülmúlhatatlan és örök, aminél jobb és tökéletesebb már nem létezhet. Ez lenne az általunk is ismert, „liberális demokráciának” elnevezett posztmodern társadalmi létforma, amelynek jellemzői a nyílt társadalom, a kollegiális, közösségi döntési és vezetési mód, az önigazgató piacgazdaság, a törvény uralma, az igazságosság és a jogegyenlőség és még hasonló ilyen nagyvonalú eszmék és elgondolások.

Fukuyama szerint ez az emberiség fejlődésének az ideológiai végpontja lenne, a csúcs, mert minden történelmi rendszert mint ideológiai vetélytársat legyőzött – a rabszolgatartó társadalmat, a feudalizmus sokféle megnyilvánulását, az öröklődő monarchiákat, a fasizmust és a kommunizmust egyaránt. A lényeg az, hogy ezt az eszmét, a liberális demokráciát nem lehet meghaladni. Hibák úgysem csúszhatnak be, de ha mégis, akkor ezeket a rendszer – mivel tökéletes – önmaga képes korrigálni.

Természetesen nem is lenne rossz, ha valóban nehéz földi valóságunkban elérkezne a mindig is áhított, álmodott és várva várt „igazság országa”, egy kis földi paradicsom. A dolgok és a történelem logikájából is feltevődik a kérdés: van-e ilyen az immanens létezésben, lehetséges-e itt közöttünk, emberi társadalmunkban az efféle paradicsomi-végleges rendszer? A végleges, teljes, tökéletes, meghaladhatatlan, új világ? Az igazság, a jogosság országa? Vajon elfogadható-e Hegel feltételezése, hogy az emberi társadalom fejlődése nem végtelen, hanem annak van befejezése, éspedig akkor, amikor az emberiségnek sikerül kialakítania egy olyan ideális közösségi létformát, amely kielégíti a legalapvetőbb igényeket, elvárásokat, vágyakat, törekvéseket és elemi ösztönöket? A történelemnek, mint összefüggő, következetes fejlődési folyamatnak, itt vége is van. De valójában lehet-e vége ilyen értelemben a történelemnek? Megleltük a bölcsek kövét? Eljött az „igazság országa”, a teljes és tökéletes, a meghaladhatatlan ittlét? És mi jön még ezután? Őszintén meg kell vallanom, hogy e nagyvonalú, nemes eszmével szemben bizony komoly kétségeim vannak, mert mintha a valóság erre ma teljesen rácáfolna.

Sokszor az a benyomásom, hogy éppen fordítva történnek a dolgok, nekünk ma valósággal a nyakunkba zúdul egy egyre elevenedő, ellenőrizhetetlen történelmi folyamat súlya. Itt valami egészen új drámának, egészen más forgatókönyvnek vagyunk a tanúi. S bár Fukuyama eszmefuttatása egészen tetszetős, sokkal inkább a vágyálmokhoz, az utópia világához van köze, mintsem a valóság törvényeihez. Végül is ő meg a hozzá hasonló gondolkodású emberek talán egyetlen, mégis döntően fontos tényezőt hagynak figyelmen kívül vagy fognak fel tévesen: magát az embert, az emberi tényezőt, az emberi valóságot.

Minden emberi törekvés, igyekezet és eszmélés a történelmi tények szerint ideig-óráig felfüggeszti, de nem oldja meg a történelmet, mert a megoldás nem a történelmiben, hanem a történelem felettiben van. Mert ittlétünk – amely tele van kétségekkel, ellentmondásokkal, feszültségekkel – egy korlátozott, töredezett, külső-belső tényezők által determinált történet. Szerintem nincsen olyan emberi közmegegyezés, „társadalmi szerződés”, amely képes volna szavatolni egy ideális emberi rendszer működését.

Mondjuk ki tehát azt, amit nem szeretünk hallani, pedig fájóan igaz, hogy az emberben meglévő eredendő bűnnel, a bűn egyetemes létszerkezetével szemben minden ideológia, forradalmi tett és felhívás, filozófiai rendszer vagy cselekvés tehetetlen. Bulgakov A Mester és Margarita című regényének egyik meghatározó jelenete elevenedik meg előttem. Jézus Pilátus előtt állt vádlottként, és a kegyúr, a hegemón, a teljhatalmú Pilátus élesen nekiszegezte a kérdést: „Eljön-e az igazság országa?” Jézus teljes meggyőződéssel válaszolt a furcsa kérdésre: „Eljön, hegemón, eljön.” „Sohasem fog eljönni!” – kiáltotta Pilátus hirtelen olyan szörnyű hangon, hogy Jézus visszatántorodott. Az előbb még türelmesnek tűnő vallató most egészen elváltozva, eszeveszett dühvel pecsételte meg a vádlott sorsát: „Bűnös, bűnös, bűnös!” – ordította, és megerősítette a szanhedrin által kimondott halálos ítéletet. Az eredeti vád az volt Jézus személye ellen, hogy istenkáromlást követett el, és a tömeget a templom lerombolására tüzelte. Pilátus eleinte egyszerűen elmeháborodottnak tartotta, de nem bűnösnek, és fel is akarta menteni. De – és itt jön a fordulópont – ekkor meglátta a második vádpontot, amitől elöntötte a düh, a félelem, és kimondta a halálos ítéletet. „Mondtál valaha valamit a nagy Caesarról? Felelj!” – ordította Jézus felé, ő pedig ezt válaszolta: „Egyebek között azt mondtam, hogy minden hatalom a nép felett gyakorolt erőszak valamelyik formája, s hogy eljön az az idő, amikor sem Caesar nem fog uralkodni, sem semmilyen más uralkodási forma nem lesz. Az ember belép az igazság és a jogosság országába, ahol semmilyen hatalomra nem lesz szükség.”

Pilátus tökéletesen megértette, hogy a mi emberi világunkban – bármilyen szépeket álmodjon a gondolat, bármilyen nemes legyen egy eszmény – a hatalmat az erő és az erőszak adja, az igazság, a jogosság és a rend Caesar kardjának a gyümölcse. Jézus országában az igazság, a jogosság Caesar kardjának teljes kiiktatásával valósul meg. Jézus halálos bűne, hogy Caesar és világa hatalmi struktúrájának alappillérét, a hatalom szerkezetének egészét támadja meg és vonja kétségbe. Jézusnak meg kell halnia, mert Caesar és a cézárok uralmát, rendszerét nem itt-ott, egyik-másik vonatkozásában, hanem egészében utasítja el. Jóllehet az Ő országa nem e világból való! Pilátusnak mégis igaza van! Egészen biztos, hogy igaza van, mert ő a történelemben él, az emberi valóság kellős közepén, ahol sohasem fog eljönni sem az igazság, sem a jogosság országa, mert a rendet és a rendszert mindig is Caesar kardja fogja szavatolni. Pilátus szerint semmi esélye annak, hogy békés, önként vállalt emberi feltételek mellett a vágyott „szép új világ” megszülessen, és mi túllépjünk a történelmen. Jézus azonban egészen más perspektívából közelíti meg a valóságot, igazsága a megértés új dimenziójába ragad minket.

Tulajdonképpen ebbe ad betekintést a húsvét története, ezzel kezdődik az „új lét”, az „egészen más” valóság, amely a történelem vége és egy új történet, az üdvtörténet nyitánya. A történelem végét, az emberi sors drámájának beteljesülését, az igazság és jogosság aiónjának, vagyis a végtelen felé tartó időszakának a megvalósulását, az örökkévaló és a teljesség perspektíváját nem az emberi tényezők és feltételek idézik elő, hanem Isten történelmet meghaladó, a kereszten és a húsvéti feltámadáson keresztül megnyilatkozó kegyelmi tette. Isten új teremtése, amely egyszerre jelenti a régi történelem végét és az új, az üdvtörténet nyitányát. Krisztus feltámadása valóban lezárja a történelmet, mert meghaladja azt. A feltámadás nem történelmi esemény, mert a történelmi gondolkodás, módszer és eszközök segítségével nem értelmezhető, és nem értelmezhető a tér-idő kontextusban sem. Jézus haláláig történelemről beszélünk, mert minden eseményt úgymond tényszerűen, történési folyamatában rögzíteni, érteni, objektiválni lehet, hiszen egyértelműen törvényszerű keretek közé tartozik. Feltámadása, feltámasztása egy egészen más létdimenzióhoz tartozik, ez már nem történelmi kategória, mégis fizikailag valóságos esemény. Nem fantazma, nem szubjektív hitélmény, nem az üres sír legendája, nem ideológiai hamisítvány, hanem a szó legszorosabb értelmében valóságos történés. Mégis az egész a természeti törvényszerűségeket áttörő és meghaladó jelenség, mert itt Isten cselekszik!

Ami itt történik, szétfeszíti és meghaladja tehát a történelem korlátait. Transzcendens eseményről van szó, amely az emberi ittlét végességéből, az elmúlás, a halál megkerülhetetlen tragédiájából átvezet Isten mindent átfogó örökkévalóságába, a nagybetűs Életbe. A feltámadás egy egészen más, egy egészen új létmód nyitánya. Emberileg egyszer mindennek vége lesz, a történelemnek is, ittlétünk valóságának is – de már tudjuk, hogy Krisztussal együtt nemcsak meghalunk, hanem fel is támadunk az örök életre, mert az Egynek halála és feltámadása a legnagyobb reménység minden ember számára. Az utolsó szó nem a történelemé, nem az elmúlásé, nem a halálé, nem egy értelmetlen földi lété, a megsemmisülésé, hanem azé az Istené, aki mint Sámuel mondja: „megöl és megelevenít, letaszít a sírba és újra felhoz onnét” (1Sám 2,6).

Áldott, békés, hitben gazdag feltámadási ünnepet kívánok!
 

A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház nevében Adorjáni Dezső Zoltán püspök