Felébredt. Ásított egyet, majd nyújtózott, ahogy szokott, az első nekifutásra azonban nem sikerült felkelnie, így nem is siette el a dolgot. Szörnyen fájt a feje, azonban ehhez is hozzászokott már, hisz „két aszpirin, és az élet megy tovább”. Szétnézett a lakásban, és kissé csalódottan vette tudomásul, hogy gond nélkül felvehetné a versenyt egy disznóóllal, de csak legyintett egyet, mondván, „kit érdekel?” Nagyjából minden reggel így festett nála, a forgatókönyv pedig szinte minden esetben ugyanaz volt: össze kellett szednie magát, mert kellett indulni dolgozni. Mosakodott, kettőt simított a szürkülő borostáján, majd elkezdett készülődni, de úgy, mint aki a saját akasztására megy. Gyűlölte a munkáját. Az egykoron sikeres író, aki jelenleg a helyi sportcsarnokban dolgozik takarítóként, és akit már fel sem ismernek az emberek – úgy mennek el mellette, mintha valami kísértet lenne. Nagyon nyomasztotta. Nem mindig volt ez így. Egykoron tömegeknek mutatták be a regényeit, a sokadik ilyen rendezvényen pedig megismerte a későbbi feleségét, akivel álomszerűnek tűnt a közös élet. Házasságuk második évében született meg a kisfia, ami még inkább arra sarkallta, hogy egyre jobb legyen, a szakmabeliek pedig azt mondták, hogy nála talán nincs is felső határ. Úgy tűnt, semmi nem állhat a sikerek útjába, a sors azonban megtette: négyéves volt a kisfiú, amikor gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála, az ötödik születésnapját pedig már meg sem tudták ünnepelni. A világ összeomlott benne, és mind a magánéleté­ben, mind a karrierjében zuhanórepülés következett. Tönkrement a házassága, majd hatalmába kerítette az alkoholizmus, így a munkáját sem tudta kellően végezni: csúszott a határidőkkel, és minőségben is folyamatosan gyengültek az írásai, így a kiadók nem kívántak együttműködni vele. Elhatározta, többé egy betűt sem ír, majd jelentkezett a takarítói állásra, amit a háta közepére sem kívánt ugyan, de valamiből élni kell, és a lakbért sem fizeti ki senki helyette. Felvette a már kissé kopott, szürke kabátját, majd nyitotta az ajtót, amit a szintén szokásos nyikorgó hang után káromkodás követett, mert ismét elfelejtette megolajozni. A lépcsőház képe nagyjából a lelkiállapotának megfelelő hangulatot tükrözte, és hát a környék sem volt egy Las Vegas: szürke, kopott falú, több helyen betört ablakú tömbházak alkották a látképet, a füstös levegő pedig szintén hozzájárult ahhoz, hogy ne a város legkellemesebb lakhelye legyen. Útközben kicsit szitkozódott az ünnepi dekoráció miatt – hiába volt december 23-a, őt ez egy cseppet sem hatotta meg –, majd elhaladt a harmadik utca sarkánál, ahol mindig az a kisfiú kéregetett. Annyit tudott róla, hogy a hozzávetőleg 12 éves gyermek hajléktalan, aki a reggeli órákban mindig ugyanott koldul, és illedelmesen köszön neki. Szinte minden alkalommal megvetően nézett a fiúra, aki ennek ellenére elmosolyodott és jó napot kívánt. A nyolcórás műszak után általában jól felöntött a garatra, majd reggel – nagy fejfájással – minden kezdődött elölről. Nem volt ez másképp december 23-án este sem. Már besötétedett, mire vége lett a műszaknak, és elsőre ugyan elhatározta, hogy nem tér be a sarki boltba, mégis megtette. Sűrű köd szállt a városra, mindössze néhány méterre lehetett ellátni, ő pedig semmi mást nem akart, csak hazamenni, és bekortyolgatni a „napi dózist”. Úgy alakult, hogy már útközben kinyitotta az üveget, és minél nagyobbakat kortyintott, annál inkább rátörtek a múltbéli emlékei: az élet, amikor nem görcsbe rándult gyomorral ébredt, nem az volt a nap fénypontja, amikor végre álomba szenderülhetett, ha pedig hazament, akkor nem az üres, rendetlen lakás, hanem kellemes illatok és szerető feleség várta. „Töltse ön is kellemesen az ünnepeket szerettei körében, és higgyen a karácsony csodájában!” – szólt csilingelő háttérzene közepette a bevásárlóközpont külső hangszórójából, emberünk pedig épp ott elhaladva, nem tudta visszafogni magát, és – a félig üres üveggel a kezében – sírva fakadt, majd kiabálni kezdett: – Milyen ünnep, te?! Milyen ünnep?! Csoda, mi?! Milyen szeretteim körében, te ócska?! Hol van a csoda?! Hol?! Mutasd meg! Csak a szád jár! Nem sül le a…? – Uram, kérem, hagyja abba, vagy kénytelenek leszünk hívni a biztonságiakat – szólította meg a központ egyik alkalmazottja, mire emberünk elhallgatott, majd közel egy percig bámulta mozdulatlanul a nagy kivetítő karácsonyi reklámjait. – Nincs jobb dolgod? Menj, keresd a csodát, ha már ennyire reklámozzátok – bökte oda, majd ismét nagyot kortyintva az üvegből, köpött egyet, és továbbállt. Ahogy haladt, az üveg tartalma pedig fogyott, egyre inkább reményvesztetté vált, a nagy hídhoz közeledve pedig átfutott az agyán a gondolat, hogy akár most, itt véget vethet az egésznek. A híd már annyira rossz állapotban volt, hogy lezárták a forgalom elől, így egy lélek sem járt arrafelé. Egyre határozottabban kitartott elképzelése mellett, felállt a híd pillérére, és hosszú perceken keresztül nézte a belváros ködfátyolon átszövődő, villogó fényeit. „Köszönöm, nem kérem…” – mormogta alig hallhatóan, majd letette maga mellé az üveget, sóhajtott egyet, lendületet vett, és… – Én nem tenném – szólalt meg egy hang, mire épp csak meg tudott kapaszkodni. – Mi? – kérdezte értetlenül, és a sűrű ködben próbálta megtalálni, ki szólt hozzá. Senkit nem látott, azonban egyszer csak közeledett valaki, a hang is erősebbé vált. – Nem kell így végződnie. Ne csináld – szólalt meg ismét, ahogy pedig közelebb jött, emberünk a hajléktalan fiúcskát vélte felfedezni az érkezőben. Nem akart hinni a szemének. – Te… te meg hogy kerülsz ide? – meresztgette a szemét. – Hidd el nekem, nem ez a helyes megoldás. Egyetlen probléma sem annyira súlyos, hogy így kelljen megoldani. – Mit tudsz te? Még gyerek vagy… – Ha a múltadban szerzett sebeket nyalogatod, attól nem lesz jobb a jelened. Hogyan kiabálhatod azt, hogy nincsenek szeretteid? – Úgy, hogy… – Mikor beszéltél utoljára az apáddal? – Honnan tudsz te a… – Tudod, szerintem is sokkal egyszerűbb kifogásokat keresni, mint a sarkunkra állni, és beismerni, hogy amit teszünk, az nem helyes. Túl értékes ember vagy ahhoz, hogy folyamatosan ostorozd magad, és ily módon tedd tönkre azt az ajándékot, amit kaptál… – De mégis ho… – Nézz szét: minden gyönyörű fényekben játszik, az emberek pedig ha legalább csak egyszer egy évben, de próbálnak helyesen cselekedni, jót tenni. Miért nem látod meg a jót? Emberünk újra a város fényeire vetette a tekintetét, most azonban mintha másképp látta volna. – Én mindennap szemétben, mocsokban élek, olyan emberek között, amilyen te is lenni akarsz. Sokszor alszom el átfázva, korgó gyomorral, de mégis próbálom az érem fényesebb oldalát látni. Tedd meg te is! Ha másért nem, hát értem. Mikor írtál utoljára? – kérdezett ismét a kisfiú. – Ta... Talán úgy nyolc éve... – Nyolc éve. Nyolc éve kidobtad azt, amiért emberek százai, ezrei szerettek, ehelyett pedig a padlót sikálod éhbérért. Gratulálok, újabb nagyszerű döntés a részedről. Tudom, a kisfiad... – Ne merészeld őt a szádra venni! – hördült fel a szürke kabátos. – Mindannyian elvesztettünk már valakit, aki fontos volt számunkra, és aki nélkül korábban el sem tudtuk volna képzelni az életünket. Azonban a lelki nagyságunkat az mutatja meg, hogy képesek vagyunk-e továbblépni és elengedni. Emberünk ismét sírva fakadt, ez azonban más volt, mint a bevásárlóközpont előtti kirohanása. – Szállj le onnan, és gyere velem, mutatok valamit, vagyis valakit – nyújtotta a kezét mosolyogva a fiú. – Kit? – nézett rá ismét értetlenül. – Valakit, akivel rég találkoztál. Remegő lábakkal és az alkoholtól kissé szédülve lépett le a híd pilléréről, majd abban a pillanatban kinyitotta a szemét, és otthon, az ágyában találta magát. Üres üveg az ágy mellett, fejfájás a szokásos. – Álmodtam. Istenem, csak álmodtam… – motyogta, a következő pillanatban felugrott, a tükör előtt megállt, majd szinte dermedten vette tudomásul, hogy mosolyog. „Valakit, akivel rég találkoztál…” – csengett a fülébe a kisfiú mondata. – Én… Én vagyok az a valaki! Én! – kiabálta, majd gyorsan felöltözött, és a harmadik utca sarkához sietve, szó nélkül megölelte a kunyeráló fiút, aki nyilván nem értette, miről van szó. – Köszönöm – mondta, miközben majdnem megfojtotta ölelésével a gyermeket. Felhívta magához, hogy együtt töltsék a szentestét, megígérve, hogy mindent elmesél. Együtt takarították ki a lakást, emberünknek pedig hosszú évek óta ez volt ez első karácsonya, amit nem egymagában töltött. Azóta együtt élik a mindennapokat, a fiú iskolába jár, főszereplőnk pedig újra írni kezdett. Noha még messze áll régi önmagától, de a munka mellett ír, és eszébe sem jut betérni a sarki boltba. Ha pedig valaki megkérdezi, kivel él, gondolkodás nélkül vágja rá, hogy „a fiammal”. Véletlen? Különös történet? Lehet, hogy karácsonyi csoda…! Kertész László