Hirdetés

Kristó Tibor - Porondon

HN-információ
Rejtvény már magamat sem tudom megfejteni nézeteim régen elavultak a kockák is csúnyán eltorzultak ahhoz hogy betűket lehetne beléjük ejteni ki érti ezt már számok sincsenek csak emléke a rejtvény-mezőnek melyben számtalanszor keresztül-kasul s egyre makacsabbul próbáltam magam elrejteni   Éhség fontos üzenettel szalasztottak a téesz egykori elnökéhez aki épp terített asztalnál nyakbavaló előkendővel jóízűen früstökölt cseréptálban kolbászkarikák kövér falatok mellé savanyú káposzta aprítva dagadósra sült fehér kenyér melyből bicskájával jókora darabokat kanyarított mellette felesége apró fürge asszony kezeit köténye mögé rejtve várta ura újabb kívánságát nem tudom átadtam-e az üzenetet mert hirtelen émelygés vett erőt rajtam s mire kifordultam az ajtón elsötétült előttem a világ hogyan kerültem haza nem tudom csupán arra emlékszem amint anyám vizes zsebkendővel borogatja homlokomat szép szavakkal kínálja az ételt de én mindenre utálattal néztem a „fontos” üzenetektől azóta is iszonyodom Boldizsár vasárnaponként szólt a rézmozsár hangjára átjött Boldizsár kalapját levéve anyám sütötte cukrozott palacsintára várt addig bármerre is fallatott haranghangra előballagott míg kinéztem szájából a falatot azon töprengtem miként tompíthatnám a cukrot porhanyító zengő rézmozsár hangját hogy ne hallhassa Boldizsár s ne ehesse el előlem a palacsintát vasárnap megint sütött anyám a verejték kivert homlokán mert becsuktam minden ablakot ajtót még a kaput is hiába megint ott állt Boldizsár s ekként szólalt csalafintán: aggyékistenángyomasszony azóta is itt vár változatlan a jámbor Boldizsár pedig nem szól már a rézmozsár   [caption id="attachment_47120" align="aligncenter" width="682"] Márvány fej – Grófnő[/caption] A (templom)kert A jóságos csíksomlyói, József ferences atyának ajánlom a kegytemplom csendje langymeleg a Szűz keblén Jézus szendereg mély magamba merítkezem itt minden oly időtelen felbúg a somlyói orgona amint József atya int tapossuk annak pedáljait árad az Ave Maria a harang kötele elragad Kovács Imi róla lemarad megszáll a levitáció szól az estéli harangszó grund volt nekünk a templomkert közelben mindig bárány hevert kicigliztük a fákat is nem szólt a fűből már haris szilonblúz izzadt hátamon olaj csillogott hajamon védők voltunk és támadók önzők magunknakvalók megrohamoztak új fiúk s vadul ránk törték a kaput A kapu szűrt holdfényben lakatlan telepen nyomtalan hómezőben hol házak sincsenek egy lakatolt kaput őrzök fegyveresen bakancsosan bakaruhában egy kaput a pusztaságban mely nem nyílik semerre míg az otthoni kötött kapu szárnyait szél babrálja sarkaiból világgá sírja magát pedig becsukták mögöttem amikor berukkoltam s hónapokon át őriznem kellett azt a másik semerre sem nyílót (azóta álmaimban is) amelyhez semmi közöm   Elégia egy lombkoronához annak a lombnak nyári susogását idézi agyam mely alatt Te álltál s halat pucoltál ártatlan méhecske zúgott el előtted s odafenn a Nap unottan delelt akként a bárányfelhők nyája is az égen a fű között hirtelen szorgos hangyák raja jelezte érkeztét esőnek mely az összeterelt fenti nyáj gyapjából szotyogott alá s mely aztán a lombkoronáról csorgott még alább de már eresz alá menekültél s a halak pikkely nélkül szorongtak a tálban akár egy tahitis Gauguin-festményen isten erejéből zuhogott elhangzott néhány ostorcsapás is az ég mezején telt a tál vízzel akár húzhatnának is a halak de pikkely nélkül lehetetlen tél végi délután lombtalan fa alatt parki padon ülve rovom e sorokat s dugdosom szavanként zsebre mint mikor szerelmes versemet írtam s melyet előled így próbáltam titkolni mint kedvenc játékát a gyermek hogy senki ne láthassa mivel bíbelődöm piciny noteszem fehér lapjain maréknyi ceruzámmal mostantól már nem várok csodára új tavaszra nyárra lombra sem immár mert az akkor voltra soha nem lelek Porondon elföldelték anyámat apámat húgaim a sátorból megszöktek nem könyörültek nem kegyelmeztek nőstényemnek egyetlenemnek pedig vétlen volt élni vágyott agyongyötörve halálra váltan kiterült a gyűlölt porondon újabb társra már nem is vágytam engem megint ketrecbe zártak keringek körbe rácsok mögött nem tudom megyek avagy jövök idomárom lám megint megjött kezében ostor cukorral kínál parancsszava fájóbb a kínnál még egyszer bőszen s talán utoljára átugrom a tüzes karikán 2017


Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!