szórványos felhőzet
tiszta égbolt
erős felhőzet
Jön a tavasz?
Teljesen városi embereknek érezzük és tarjuk magunkat, akiknek másfajta időjárás dukál. Holott egyáltalán nem vagyunk azok. Folyton kiábrándítanak a televíziók időjárás-jelentései, amelyekben a szolgálatos meteorológusok vagy az éppen odaállított mancikák arról próbálnak minket meggyőzni, hogy nyugodt lelkiismerettel nekivághatunk a hétvégi kiruccanásnak, hiszen kedvezni fog azokban a napokban az idő. Máskor azzal kapcsolatban győzködnek – például –, hogy sportolásra alkalmas a hóréteg, és a hőmérséklet folyamatosan fagypont környékén vagy meglehetősen mélyen az alatt marad, s nyugodtan elindulhatunk, mert minden a legnagyobb rendben fog zajlani. Máskor meg kifejezetten sugallják, hogy sokkal jobban járunk, ha veszteg ülünk, és helyben választunk programot.
Ezek az előrejelzések többnyire olyanok, mintha életerős és fiatal, két-három gyerekes, urbanizált környezetben élő házaspároknak szólnának, akik erejük és idejük teljében csak amúgy habzsolják az életet és a velejárókat. És szórják a pénzt. Tipikus fogyasztói társadalomnak való benne minden szó, minden mozdulat, s már-már kívánatos a térkép előtt billegő fehérnép is, és az öltözéke is olyan, mint az útra kelő fiatalasszonyoké, vagy ahhoz hasonló, amilyent valamelyik nagyáruházban az időjárás-felhasználók zöme vásárolni fog – leárazottan – a következő héten.
Szó csak elvétve esik az időjós-berkekben a nyavalyákról, s arról is, hogy négymillió-ötvenháromezer-négyszázharminchárom nyugdíjasnak (vagy többnek) komoly fájdalmakat okoz a viharos gyorsasággal önmaga ellentétébe átváltó évszak, hogy a mínuszok számukra nem sportolási lehetőséget, hanem folyamatos szorongást és fájdalmakat, újabb lemondásokat jelentenek. Senki nem mondja, hogy a fagy miatt vagy nyolcvanötezer-kétszáztizenhatan (esetleg még többen) ki se mozdulnak a lakásukból, mert rettegnek a rosszul letisztított járdáktól s a jéggé fagyott pocsolyáktól, amelyek potenciális veszélyforrást jelentenek, főleg akkor, ha egy alattomos hóréteg frissen elfedi az üvegsima felületüket. Ez reggelente van. Mert azért nálunk olykor még a mínusz az úr. Majdnem semmit nem rebegnek a képernyőlakó leányzók vagy ficsúrok, hogy a strandidő nem kedvez mindenkinek. Mert a városlakót, a fogyasztót részesítik pozitív diszkriminációban. És nyáron a heteken át tartó 30 fok feletti hőség exponenciálisan növeli olykor – mondjuk – háromszázkétezer-ötvenegy gazda (esetleg még több) kárát, holott azt szeretnék mindannyian, az a vágyuk, ha a sok befektetett munka nyomán minél bőségesebb lenne a termés, s ha nem fonnyadt aszalvá nyok, hanem dús fürtök rejtőznének a tőkéken.
Alig esett szó a napokban arról, hogy mennyire száraz a talaj. Hogy kevés volt a hó. A tavaszi tennivalókkal szinte semmit sem foglalkoztak. A köz- és az üzleti médiában pedig beindult a zsongás. Ha nem is exponáltan, de munkálkodnak a falvakban.
Nyilvánvaló, hogy hátul és alattomosan a logisztika mindentől függetlenül üzemel, és hajtja a verklit rendületlenül. Mozgatóit nem érdekli a sár, a szél, a por, a helyi miliő. Hatalmas teherautók róják az utakat, behurcolnak az áruházakba mindenféle portékát, színeset, színtelent, hasznosat és haszontalant.
A pénz majd viszonylag hangtalanul áramlik vissza oda az elektronika jóvoltából, nekik, hogy ismét hasznot termeljen másutt.
Mi pedig maradunk bokáig a tavaszi sárban, baktatunk, caplatva a hitvány utakon. Hol toronyiránt. Hol csak úgy. Nem mondják, s talán nem tudjuk magunk sem, hogy ez a tavaszi eső, a langymeleg valójában érték. A miénk. És később majd aranyló gyümölcsökben fényesedik.
Simó Márton
