Az erdélyi népzene- és néptáncoktatás, illetve -népszerűsítés elkötelezett embere a gyergyóremetei származású, Csíkszeredában élő Molnár Szabolcs, az Erdélyi Magyar Népzenészek Egyesületének elnöke. Testvérét, Molnár Leventét már fiatalon elcsábította az opera világa, ő maga pedig a népzene és a néptánc szerelmese lett. Szabolccsal az elmúlt időszakról és a jelenlegi erdélyi táncházmozgalomról beszélgettünk.  – Mivel foglalkozott az elmúlt egy évben? Hogyan változtatta meg a járvány a hétköznapjait? – Számos kihívás ért az elmúlt egy évben, vegyes érzésekkel fogadtam a járvány terjedésének megfékezése céljából hozott intézkedéseket. Megvolt ennek a hatalmas hátránya, hiszen teljesen felborult az addigi rendszer, amelyben éltünk. Nagyon sok helyzetben improvizálni kellett, meg kellett próbálni az új helyzetben megnézni, hogy mi az, amit lehet végezni. Én például nekifogtam kertészkedni, amit addig soha nem csináltam, aztán kiderült, hogy még élvezem is. – A népzenészek egyesülete berkein belül mi történt? – A járvány miatt hirtelen több időnk lett, és olyan régi ötleteinket valósítottuk meg, amelyeket régóta halogattunk. Az egyik ilyen nagy projektünk az volt, hogy néptáncoktatáshoz szükséges hangfelvételeket készítettünk, több mint 300 órányi zenei anyagot vettünk fel. Tizennyolc erdélyi zenekar muzsikálta fel többnyire az erdélyi tájegységek muzsikáit. Egy másik projektünk a Hangőrzők sorozatunk. Ennek a rövid története az, hogy egy vásárhelyi barátom jelezte, hogy az Erdély TV nyitott lenne arra, hogy szakmailag magasabb népzenei műsorokat sugározzon. A pandémia előtt egyeztettünk, és felvetettem az ötletet, hogy rengeteg nagyon ügyes, tehetséges gyerek van, és hogy érdemes lenne ezeket a gyerekeket megmutatni a nagyvilágnak. Ezt az ötletet is sokáig halogattuk, de a járvány alatt lett idő is és pénz is rá, mert sok nagy rendezvényünk elmaradt, és az ezekre fordított összeget át tudtuk csoportosítani, így a Hangőrzők sorozatunkba egyelőre 17 gyergyószéki, csíkszéki és gyimesi gyereket tudtunk felvenni. Ebben a hónapban további 30 gyermeket fogunk bevenni Erdély és a Partium különböző településeiről. Továbbá azt is tervezzük, hogy a zenekarokkal folytatjuk ezt a sorozatot. – Miért fontos, hogy támogassák az erdélyi népzenei tehetségeket? – Táncházasnak tartom magamat, és annak idején a táncházas mivolt egyfajta elhivatottsággal járt együtt. Szerintem manapság is a legtöbb ember így van vele. Kicsit ilyen fanatikusak vagyunk, és szeretnénk, hogy minél többen legyenek olyanok, mint mi, akik ugyanezzel foglalkoznak, ez a szenvedélyük, ezt a fajta szórakozási módot szeretik. Úgyhogy ez egy ilyen cél, a zenészek szempontjából nagyon elégedett vagyok. Amikor elkezdtünk zenélni a 90-es évek közepén, nagyon-nagyon kevés fiatal volt, aki népzenével foglalkozott. Két kezemen meg tudom számolni, hogy Erdélyben hányan voltunk táncházzenészek. Manapság ez a szám már száz fölé tehető, hogyha a fiatal tanítványokat is beleszámítjuk, akkor az ezret súroljuk. Reméljük, ez a tendencia továbbra is megmarad, és azt is remélem, hogy nemcsak zenélni lesz kedvük a fiataloknak, hanem táncolni is, mert kéne legyen valaki, akinek muzsikálnak. – Említette, hogy a 90-es években kezdett a néptánccal, népzenével foglalkozni. Ez hogyan kezdődött? – Úgy kezdődött, hogy volt nekem egy hegedűm. Falusi gyerek voltam, Gyergyóremetén nőttem fel, volt tehetségem a zenéléshez. Jól emlékszem arra pillanatra, amikor a népzene megérintett. Éppen a nagyszüleimnél voltam a Küküllőmentén, ők folyamatosan a Marosvásárhelyi Rádiót hallgatták. Nagyapám egy pohár bor mellett mindig énekelte a nótáját, én pedig addig kellett húzzam a hegedűn, egészen addig, amíg jól szólt. Aztán volt egy műsor, amely – ha jól emlékszem – a Háromszék Táncegyüttesről szólt, és egy ördöngösfüzesi ritka magyart muzsikált a zenekar, és az annyira megfogott, hogy utána már tudatosan kerestem azt a hangzást. Aztán itt Csíkszeredában is volt táncház, amihez tudtam kapcsolódni, valahogy így indult a népzene iránti szeretetem. – Hogyan alakult az, hogy az ön érdeklődése a népzene felé irányult, a testvéréjé pedig az opera világába vezetett? – Újabban arról vagyok híres, hogy én vagyok Molnár Leventének a bátyja, holott sokan azt hiszik, én vagyok az öccse. Ez rám nézve hízelgő. Igazából nagy zenész nem volt a családban, leszámítva azt, hogy édesanyámnak is nagyon jó hangja van, és édesapám is jól elboldogult annak idején a harmonikán. Az egyik nagyapám református kántor volt a Küküllőmentén, de ő sem volt tanult kántor. A zenéhez csak ilyen szinten volt közünk, de a Jóisten rendelte így, hogy ilyen utakra tértünk. A testvéremmel való legelső nyilvános fellépésünkön, a gyergyóremetei bálteremben én zenéltem, ő énekelt. Már akkor kitűnt, hogy neki kiváló hangja van, én meg az ilyen „száraz fákkal” boldogulok jobban, azokból tudok jobb hangot kihozni, mint a torkomból. – Milyennek látja az erdélyi táncházmozgalmat? – Az erdélyi táncházmozgalom két éve ünnepelte 40 éves évfordulóját. Ez az egész egy szórakozási formaként indult. Az erdélyi néptáncházasoknak nagy-nagy szerencséjük volt, hogy akkor éppen egy virágzó kincsesládán ültek, és voltak olyan emberek, mint Kallós Zoltán. Ahogy telt az idő, sok helyen betiltották, talán egy vagy két olyan táncház volt, amelyik meg tudta őrizni a folytonosságát. Aztán a 90-es években újabb kihívás érkezett, hiszen rengetegen – így az akkori zenészek és táncosok is – elmentek külföldre dolgozni. Szerencsére itthon is maradtak annyian, hogy a folytonosság megmaradjon, így rengeteg hivatásos és amatőr táncegyüttes alakult. Manapság szinte minden falunak van egy vagy két nagyon jó amatőr táncegyüttese. Ilyen szempontból jól állunk. Amit sajnálok, az az, hogy a táncházak kevésbé működnek olyan jól, mint annak idején. Szerintem azért nehéz a táncházakba életet vinni, mert nagyon sokan a virtuális valóságban élnek, a táncház pedig arról szól, hogy megfogjuk a másiknak a kezét, a derekát, izzadunk, együtt mulatunk. Valahogy egy kicsit meg kellene újuljon a táncház, meg kellene kapja a gyógyírt erre a korszakra is, úgy, ahogyan korábban is megtalálta. Elég sokan ötletelünk ezen, úgyhogy remélem, előbb-utóbb meg is kapja. – A családban sikerült-e továbbadni, megszerettetni a népzene iránti szeretetet? – Zenélgetnek a gyerekeim. Sőt, mondhatom, hogy tehetségesek is, csak nem igazán van kedvük gyakorolni. Eleinte jobban noszogattam, és úgy látom, hogy ez nem vezetett jó irányba. Utána teljesen visszakapcsoltam, és most egy kicsit várom a csodát. A leányom táncol, a nagyobbik fiam ügyesen hegedül, a két kisebbik fiam is gyönyörűen énekel, és most már muzsikálgatnak is. No, de emellett amire büszke vagyok, hogy a családon kívül is vannak nagyon jó tanítványaim. Tehát úgy érzem, hogy én amit kaptam, azt tovább is adtam.

Biró Istvá