A Csíkszeredai Idős és Fogyatékos Személyeket Támogató Egyesület múlt héten szervezte meg a Csíkszépvízi Ápoló és Gondozó Otthonban ellátott személyeknek a IX. Egyenlő Esélyek Tábort. A már hagyományossá vált programnak idén is a zsögödfürdői Cari tábor adott otthont, ahol szellemi fogyatékkal küzdők, demenciában szenvedők és amputáción átesettek vakációztak. Kanyarok sokasága és még több döccenő vezetett a zsögödfürdői Cari táborhelyre, és a mostanság szinte mindennapossá vált sötét gomolyfelhők sem dobták fel a hangulatunkat. A Csíkszeredai Idős és Fogyatékos Személyeket Támogató Egyesület június 11–16. között itt szervezte meg a IX. Egyenlő Esélyek Tábort, és a nem túl barátságos időjárási és útviszonyok ellenére izgatottan vártuk a találkozást, hiszen a kezdeményezők célkitűzése nem egyszerű gesztus: a lassan tízéves múlttal rendelkező esemény a Csíkszépvízi Ápoló és Gondozó Otthonban élőket szólítja meg, így próbálva erősíteni a társadalomhoz való „aktív” tartozás érzését. Nagy örömet hoz magával minden vendég Megérkezésünkig még nem szakadt le az ég, így a fotós kollégával ráérősen sétáltunk be a tábor lakóinak mindennapi, számunkra sokkal inkább rendhagyónak számító életébe. Alig léptünk be az udvaron található épületbe, máris üdvözlésünkre siettek a szellemi fogyatékkal élő fiatalok, akik sűrű integetés és felkiáltás közepette tudatták velünk: örülnek, hogy itt vagyunk. Eközben Molnár Fülöp szociális munkás igyekezett rendet teremteni a miattunk kialakult zűrzavarban, és elfoglaltságot adott a teremben foglalatoskodó társaságnak. Hamarosan elcsitult a zaj, mindenki új tennivalót kapott, és lassan kiürült a terem. Ilonka, az otthonban élő szellemi fogyatékos lány azonban nem akart magunkra hagyni minket, így kíváncsi tekintetének kíséretében foglaltunk helyet. [caption id="attachment_71872" align="aligncenter" width="1000"] Tornaóra. A résztvevők nem szokványosak, de lelkesek Fotó: Molnár Fülöp[/caption] Mindenkivel foglalkoznak – Azokat a személyeket próbáltuk elhozni ide, akik valamennyire tudnak mozogni. Habár az itt levő fiatalok értelmileg fogyatékosok, mi próbálunk rekreációs és szórakoztató tevékenységeket szervezni számukra, hiszen nekik is jár a kikapcsolódás. Meg kell értenünk mindannyiukat. Ilonka például ilyen: ha ő nem akar kimenni innen, akkor nem erőltetjük, számára máshogy működik a világ. Viszont néha nehéz megtalálni a megfelelő hangot és jól kezelni az esetleges konfliktushelyzeteket – közölte mosolyogva a szociális munkás, aki mellett ápoló, orvosi asszisztens és terápiás foglalkoztató is felügyelte a táborlakókat. Mialatt Molnár Fülöp a tábori mindennapokat ismertette, Ilonka folyamatosan figyelt bennünket, és én lassan azzal szembesültem, hogy folyton legyőz engem a „ki néz félre hamarabb” játékban. Egy idő után hozzászoktam a szabályokhoz: ő figyelt, én ránéztem, elmosolyodott, ismét máshová pillantottam, ő pedig elégedetten hátradőlt. Így ment ez. Egy-egy hangosabb felkiáltással jelezte, ha megfeledkeztem róla, majd kezdődött minden elölről. Nem tudom, hogy mit értett meg a szociális munkás szavaiból és az én sűrű jegyzetelésemből, de annyi biztos, hogy nem hagyta magát semmibe venni. – A Csíkszépvízi Ápoló és Gondozó Otthonban sok olyan személy van, akik ágyhoz kötöttek, súlyos betegek. Ötven személy él az otthonban, akik közül huszonnégy beutaltnak 1-es fokú mentális fogyatékossága van. Az Egyenlő Esélyek Táborba 16 személyt hoztunk el, a képességeik szerint foglalkozunk velük. Én úgy látom, hogy itt nagyon felszabadult mindenki és jól érzi magát. Az a legfontosabb, hogy érezzék, nincsenek kitaszítva a társadalomból, ők is fontosak – mondta Molnár Fülöp, kiemelve, hogy a tábor beutaltjai minden évben készülnek meglepetéssel, és idén rendhagyó keresztelőre készülnek az ittlévők. Beszélgetésünk végén Ilonka is felállt a kanapéról és kifelé indult, végül mi is követtük a példáját. A folyosó végén Székely Csaba, a beutaltak képviselője várakozott – hiszen idő közben esni kezdett –, és érdeklődésünkre örömmel mesélt tapasztalatairól. – Én már a legelső táborban is jelen voltam. Akkor többen voltunk, de úgy gondolom, a koncepció nem változott, hiszen a színes programkínálat ma is megvan, és a beutaltak még mindig jól érzik magukat. Nagyon fontosnak tartom ezt a tábort, hiszen itt kimozdulhatnak az otthonban élők, és hasznosan tölthetik el az idejüket – taglalta Székely Csaba, aki Molnár Fülöppel karöltve körbevezetett az épületben. [caption id="attachment_71873" align="aligncenter" width="1000"] Kézműves-foglalkozás. Nem számít sem a fogyaték, sem a kor Fotó: Molnár Fülöp[/caption] Javításra szorul az épület Molnár Fülöp ugyanakkor megjegyezte: a tábori épülettel vannak problémák, hiszen olyan szoba is akad, amelynek az erkélye balesetveszélyes. – Jó lenne befektetni a felújításba, hiszen mindig visszajárunk ide, és számos más programnak is helyet ad ez az épület. Szeretnénk, ha jobb körülmények uralkodnának – jegyezte meg Molnár Fülöp. Az emeletre felérve mindannyian egyetértettünk abban, hogy ide bizony jól jönne egy felvonó, hiszen a kerekes székkel közlekedők aligha tudnak feljutni a magasabb szintekre. Emellett a fürdőszobákra is ráférne a felújítás, a falakról nem is beszélve. Panaszkodás és lábak nélkül A földszint felé haladva megpillantottam egy kerekes székkel közlekedő táborozót, aki a lezúduló esőcseppeket figyelte az ajtóban. Picit bizonytalanul léptem oda hozzá, hiszen nem tudhattam, hogyan reagál majd érdeklődésemre, de szívélyesen válaszolt kérdéseimre, elmondta: Lőrincz Dénesnek hívják, de itt a táborban csak Dénes bácsi, esetleg Déneske. – Én nagyon szeretek itt lenni. Már öt éve járok a táborba, és soha nem szoktam kihagyni a programokat. Nem vagyok a panaszkodás a híve, úgy gondolom, hogy akaraterővel át lehet lendülni mindenen – fogalmazott Dénes bácsi, akinek alsó végtagjait amputálták. – Van ennivaló, fürdőszoba és ágy is, na meg persze segítenek az öltözésben, és mindenben, amire szükségem van. Én nagyon szeretek olvasni, de társaságban is jól érzem magam, és megmondom őszintén magácskának, hogy piknikezés és kirándulás nélkülem nincs! Persze vannak olyan táborlakók, akikben nincs ambíció, de én nem ilyen vagyok. Még a lépcsőn is felmászom, ha kell – lelkendezett, majd zsögödi élményeiről mesélt, hiszen idő közben kiderült, hogy gyökerei ide kötik. Mialatt a szép időt vártuk és tovább beszélgettünk, csatlakozott hozzánk Karda Éva orvosi asszisztens is, aki először vett részt az Egyenlő Esélyek Táborában. Elmondta, hogy ebben a környezetben sokkal felszabadultabbak a beutaltak, akikre itt több idő jut, mint az intézményes keretek között. – Úgy tapasztalom, hogy itt jobban végig tudjuk vinni a különböző tevékenységeket, és ők is jobban nyitnak egymás felé. Ez nagyon fontos, hiszen ők is ugyanolyan emberek, mint mi, nekik is jár a szórakozás, a vakáció – mondta Karda Éva. Miután felszakadozott a felhőzet, elköszöntem a táborozóktól, fotós kollégámmal mosolyogva ültünk be az autóba, hiszen olyan helyen tapasztaltunk vidámságot és akaraterőt, ahol nem számítottunk rá. A fogyatékkal élők táborában. Keresztes Bea