tiszta égbolt
kevés felhő
szórványos felhőzet
Johannis földügyei
Klaus Johannis államfő ritkán foglalkozik vidéki, mezőgazdasági témákkal. Talán mert számára – akárcsak az RMDSZ Erdélyt Bukaresttől mentegető kampányüzenete – ez is túl provinciális. A múlt heti IndAgra mezőgazdasági vásáron mégis hajlandó volt kivételt tenni, és úgy tűnt – legalábbis egy rövid, a nyitónapon mezőgazdászokkal folytatott diskurzus idejére –, hajlandó volt a rögvalóságot is látni és észlelni. Valószínűleg hallgatott a tanácsadóira, így elnök urunk a napi feladatok sokasága – fárasztó külföldi utazásai, fontos diplomáciai tárgyalásai, pezsgős vacsorái, pártatlan-pártos belpolitikai üzenetei és egy-két fontos vagy kevésbé fontos jogszabály kihirdetése – mellett hajlandó volt pillantást vetni holmi mezőgazdasági ügyekre is. És az ügyek mögött észlelt problémákat hajlandó volt szóvá is tenni! (Vajon ez is erény huszonhat évvel a rendszerváltás után?)
Például azt, hogy a Romániában termőföldeket az utóbbi években ezer, tíz- vagy százezer hektáros nagyságrendben felvásárló, de inkább már birtokló külföldi befektetők potenciális veszélyforrást jelentenek. A külföldiek – EU-n belüliek és EU-n kívüliek – tulajdonába, céges érdekeltségeibe került – egyes források szerint durván kétmillió hektárnyi – romániai szántóföld ugyanis nem kevés: ezzel már az államfő szerint is ki lehet húzni a talajt a hazai gazdák lába alól. És mondá: ez ellen tenni kell! Bevallása szerint „e roppant érzékeny témát” olyan jogszabállyal kell megoldani, ami minket véd, azaz nekünk jó, de azért a protekcionista intézkedésekbe notóriusan belekötő Európai Bizottságnak is elfogadható. Helyes, brávó, hangos tapsot az élesen és tisztán látó államfőknek.
Csakhogy van itt egy kis logikai döccenő: Johannis, ha a külföldiek romániai termőföldvásárlásának korlátozására jogszabályalkotást sürget, akkor azzal akarva-akaratlan legkevesebb három súlyos gondot ismer el: 1. A termőföldeket felvásárlók ténykedését – mint potenciális veszélyforrást – csak mostanában, államfőként fedezte fel, vagyis korábban, városvezetőként nem tudott róla, de inkább nem zavarta, nem érdekelte, nem aggasztotta (elég baj); 2. Törvényalkotói fellépést sürget, ami úgy is értelmezhető, hogy államfőként a 2014 áprilisában hatályba lépett mezőgazdasági külterületek adásvételét szabályozó 17-es törvényt nem ismeri (kisebbik baj), vagy azt, hogy épp ellenkezőleg – harmadik problémaként –, nagyon is jól ismeri. És a törvényben „felejtett” kiskapuk sokasága – például a földek adományozása, apportálása – a két és fél éve alkalmazott jogszabályt mint védelmi rendszert egy kalap trágyával egyenértékűvé teszi (nagyobbik baj). Arra persze, hogy az elöregedő, ötlettelen és kiszolgáltatottságát érző, durván alulkapitalizált, technológiai tudásdeficitben, a hatékony termelési és a célravezető értékesítési ismeretekben és vállalkozói mentalitásban is ’89 előtti szinten ragadt hazai kisgazda-társadalom tagjai közül ki bír nemet mondani egy-egy külföldi vevő hektáronkénti 4–5–8–10 ezer eurós ajánlatára, Johannis nem tért ki. Pedig a probléma gyökere lényegében ide, a vidéken élők tanácstalan tömegére, a fiatalok, középkorúak külföldön való kenyér- és jövőkeresésre, az örökölt termőföldek eladásának megélhetési kényszerére nyúlik vissza. Válaszvariációk a sok-sok „nem éri meg”-ek miértjére.
Az államfő másik IndAgrás kijelentésével viszont az én szememben egy nagy piros pontot is szerzett. Történetesen azzal, hogy a földvisszaszolgáltatás és a telekkönyvi nyilvántartás évek óta húzódó problémáját a fenntartható fejlődés és versenyképes mezőgazdaság kontextusába helyezte. És ez sajnos így igaz. Még akkor is, ha e világos és megkérdőjelezhetetlen összefüggés igazságtartalmával az időhúzással, kínlódással és látszatintézkedésekkel eltelt huszonhat esztendő alatt szinte senki sem törődött. Alapösszefüggéssel, amelynek az időközben elért és MA felmutatható eredményei tükrében sem az egymást váltogató honatyák és kormánypártok, sem a polgármesterek és önkormányzatok, sem a megyei és helyi földosztó bizottságok, sem a kataszteri és ingatlan-nyilvántartási hivatalok és végül – de legfájóbbként – maguk a tényleges, ám papíron, telekkönyvileg nem tulajdonos birtoklók sem tulajdonítottak túl nagy fontosságot. Az uniós vidék- és farmfejlesztési támogatásokra pályázó gazdák tíz éve már a saját bőrükön érzik a folyamatos halogatás árát. Akik akarják, és ahol külön vagy egyetértésben tudják, néhány Hargita megyei településen is rohamléptekben, erő feletti ütemben próbálják behozni, ledolgozni a lemaradást. Viszont azzal is tisztában kell lenni, hogy a versenyképes mezőgazdaság kontextusában a „tulajdonpapírok” megléte csak olyan alapkompetencia, mint egyetemen az írni-olvasni tudás. Szükséges, de a követelmények teljesítéséhez messze nem elégséges.
Domján Levente
