Nem hisz abban, hogy a magyar egy „öngyilkos nemzet” volna, bár elismeri, hogy van egyfajta hajlamunk a „búsulásra”, ami talán a történelmünkben gyökerezik, illetve ott van az is, hogy a kultúránkban az öngyilkosságnak létezik egy „becsületbeliségre” alapozott pozitív konnotációja is

– mondja Forró-Erős Gyöngyi klinikai pszichológus, terapeuta. 

– Abban, hogy az öngyilkossági statisztikákban az élbolyban vagyunk, sok egyéb van, mint például a térségünkben hangsúlyos alkoholfogyasztás, a gazdasági nehézségek, amelyek itt erőteljesebbek, mint az ország fejlettebb régióiban. A mintakövetés és az, hogy mifelénk még mindig „nem szokás” beszélni a problémáinkról, nehézségeinkről, érzéseinkről. A székely ember alapjáraton nem kér segítséget érzelmi gubancai megoldásához. De rögtön hozzá is kell tennem, hogy ez a jelenség az utóbbi években változni látszik. Lassan, de talán mi is változunk

– fogalmaz a szakember. 

A halálvágy mögött

Van néhány olyan pszichológiai szükségletünk, amelyek mondhatni elengedhetetlenek az élethez. 

– Ilyen például a szeretet és az összetartozás érzése. Éppen ezért él meg az egyén igen erős szorongást, ha kitaszítottnak, kizártnak érzi magát azokból a közösségekből – pl. család, kortársközösség –, amelyek számára a biztonságot – főképpen az érzelmi biztonságot – jelentenék. Szintén fontos pszichológiai szükségletünk a kontrollérzet: hogy érezzem, ráhatásom van arra, ami történik velem, irányíthatom, befolyásolhatom az életem alakulását. Továbbá ugyanilyen fontos szükségletünk a pozitív énkép, hogy jónak, elfogadhatónak, szerethetőnek élhessem meg magam, és nem utolsósorban a kielégítő, értékes és értelmes kapcsolatok. Ha ezek a szükségletek bármilyen ok, például veszteségek, elutasítás, kudarc miatt nem elégülnek ki, az egyén pszichés fájdalmat fog megélni

– magyarázza a jelenség mozgatórugóit a pszichológus. 

Ez a pszichés diszkomfort egy intenzív és elviselhetetlen érzelmi fájdalom, amit az egyén a pszichés eszköztárában lévő megküzdési módszereivel folyamatosan enyhíteni próbál. De ha ez a megküzdési eszköztár nem bizonyul elégségesnek, és nem kap segítséget, támogatást, ami a megküzdést segíthetné, el tud jutni oda, hogy a végső kilépést, a halált lássa egyetlen megoldásnak. 

A krízis elviselhetetlensége

Az öngyilkosságnak magasabb a kockázata az ún. normatív krízisidőszakok idején, de egy hirtelen esemény is éppúgy lehet kiváltó ok. 

– Életünk során kétféle krízissel kell megküzdenünk. Vannak az úgynevezett normatív, azaz fejlődési krízisek, amelyeket kivétel nélkül minden ember átél. Ilyen normatív krízisidőszak például a serdülőkor, vagy az életközépi időszak. Ezek ugyan a normális egyéni életút velejárói, mégis az addigi megküzdési stratégiák bizonytalanná válnak, lehet, hogy kiderül, hogy nem is működnek, és ahhoz, hogy az egyén a krízisidőszakot maga mögött hagyva továbbléphessen, ezt a krízist meg kell oldania. Aztán vannak az úgynevezett akcidentális krízisek, amelyek teljesen kiszámíthatatlanul lépnek be az életünkbe. A veszteségek, a betegségek, de minden olyan életesemény idetartozik, amelynek megoldásához szükségünk van a megküzdési stratégiáinkra

– részletezte a szakember. 

Nem örökség!

Gyakran látni, hogy egy családban több öngyilkosság is előfordul, ez viszont korántsem jelenti azt, hogy az öngyilkossági hajlamot örökölni lehet. 

– A mintát viszont el lehet tanulni. Nem egy példát látunk arra, hogy egy-egy családban az életből való kilépés mint problémamegoldó módszer jelenik meg az egymást követő generációknál. Ugyanakkor van néhány pszichológiai, illetve személyiségbeli tényező, amely növeli az öngyilkosságra való hajalmot. Ilyen például az érzelmi labilitás, amely fokozott érzelmi érzékenységet, szorongást, hangulatingadozást és negatív érzelmekre való hajlamot jelent. Szintén ilyen tényező a jövőre vonatkozó negatív szemléletmód, a reménytelenség, kilátástalanság érzése, vagy éppen az impulzivitás, a hirtelen és meggondolatlan cselekvés és az agresszió is, hiszen az öngyilkosság az egyén saját maga felé megnyilvánuló agressziója. Érdemes még megemlíteni a merev gondolkodást, ami tulajdonképpen problémamegoldási nehézségeket jelent, egyfajta „csőlátást”, mikor az egyén nem lát más megoldást, mint a halált, valamint az alacsony önértékelést és a negatív énképet

– sorolta Forró-Erős Gyöngyi. 

Mit láthatunk kívülről?

Az öngyilkosságok túlnyomó többsége valamilyen mentális zavar – depresszió, skizofrénia, szenvedélybetegség – talaján következik be. Fokozottan veszélyeztetett az a személy is, akinek már volt öngyilkossági kísérlete, illetve az, aki trauma, bántalmazás vagy szociális elszigeteltség áldozata. 

– Azt, hogy valaki krízisbe került, arról ismerjük fel, hogy megjelenik nála a problémára fókuszáltság, a beszűkülés, azaz csak ezzel tud foglalkozni, csak erre tud figyelni, nem nyitott mások felé, türelmetlenség, idegesség vesz erőt rajta, megjelenhet az indulat, a reményvesztettség, kilátástalanság, az agresszivitás, esetleg szorongani kezd, sír, zavarodott. Ezek olyan előjelek, amiket talán észre lehet venni. A legtöbb esetben, tízből nyolcban, az illető emlegeti, beszél az öngyilkosságról, ezt mindig érdemes komolyan venni. Vagy van, hogy akár búcsúzik is, de ez a szándék néha annyira rejtve marad, hogy a hozzátartozó csak a tragédia megtörténte után jön rá, hogy egyik vagy másik gesztus, cselekedet búcsúzás volt

– részletezte a klinikai pszichológus.  

Krízis és bűntudat

Az viszont egyáltalán nem igaz, hogy a környezet minden esetben észre tudja venni, hogy mire készül az áldozat.

– Azért is fontos ezt kimondani, hogy a hátramaradottakra ne tegyünk plusz érzelmi terhet. Vannak olyan, impulzivitásból, hirtelen felindultságból elkövetett, meggondolatlan öngyilkosságok, amelyeket nem is lehet előre látni. Vagy mikor az áldozat közli a szándékát, már késő, nem hagy időt a segítésre. Ez sosem a környezet hibája

– hívja fel a figyelmet a szakember. 

Fontos tudni, hogyha egy hozzánk közel álló személy öngyilkosságot követett el, mi magunk is krízishelyzetbe kerülünk, és rögtön szükségünk van a megküzdési mechanizmusaink működtetésére. 

– A veszteség okozta gyász és fájdalom mellett óhatatlanul megjelenik a lelki­isme­ret-furdalás, az önhibáztatás, az önmarcangolás, kérdések születnek bennünk, hogy mit nem csináltunk jól, mit tehettünk volna másként, hogy ez ne így történjen. És ez nagyon nehéz tud lenni. Statisztikák szerint azok között, akiknek hozzátartozójuk öngyilkosságot követett el, szintén megnő az öngyilkosság esélye, főleg a gyermeküket elvesztett édesanyák esetében. Fontos lenne, hogy a környezet ne nehezítse a megküzdésünket a magunk krízisével, hanem segítse azt. Az ítélkezés, a címkézés – gyávaság, önzőség, bűn stb. –, a bűnbakkeresés nem segít. Sőt!

– húzta alá a klinikai pszichológus. 

Búcsúlevél online 

Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordul elő, hogy a kö­zösségi médiában is ki­posz­tol­ják az emberek ön­gyil­kos­­sá­gi szándékukat, elbú­csúz­nak, vagy homályos üzenetet tesznek közzé. 

– Egyre több időt töltünk az online térben, mind többen vannak, akiknek egyre kevesebb személyes kapcsolatuk van. Kihez is szólhat a posztoló? Ott szól, ahol sokan vannak, családtagok, ismerősök, az egész közösség. És egy gombnyomásra eljut a hír. Ezért a posztokban megjelenő öngyilkossági szándék kifejezése egy kétségbeesett, ún. „cry for help”, segélykérő kommunikáció. Egy jelzésrendszer, mely öngyilkossági vagy krízishelyzetekben fordul elő, amikor valaki ez által kér segítséget, jelez, hogy bajban van. Viszont burkoltan teszi, és az üzenet gyakran nehezen dekódolható. A legtöbb esetben az egyén nem akar feltétlenül meghalni, hanem kapcsolódást keres. Jelezheti a szándékát olyan tekintélyszemélynek, akivel jó volt a kapcsolata vagy bízott benne, lehet ez az orvosa, tanára, jó barátja vagy mások. Régebb felkereste, felhívta ezt a személyt, a mai világban pedig ez a posztokban jelenik meg. De ez így is egy jelzés! A búcsúlevelek megjelenése az online térben arról is szól, hogy mennyire egyedül vannak az emberek. De a nagy fájdalmat el kell mondani, ki kell kiáltani, közzé kell tenni

– magyarázza Telman Enikő szociális és mentálhigiénés segítő szakember, a Hallgatlak telefonos lelkisegély-szolgálat koordinátora.

Soha ne bagatellizáljunk!

A tapasztalt szakember szerint egy ilyen jelzés láttán az érzések kavalkádja jelenik meg a kívülállókban: sokkot is kaphatunk, de megjelenhet az aggodalom, féltés, harag, sajnálat és akár a bagatellizálás is, amelyet úgy fogalmazunk meg, hogy az érintett „csak drámázik”, „csak fel akarja kelteni a figyelmet”. 

– Lehet egy védőszerepe is a posztnak – ha sokan látják a nyilvános bejegyzést, elindulhat egy közös odafigyelés, cselekvés is. Így az időbeni reagálások növelhetik a megmentés esélyét, míg a bagatellizálás a veszélyt – jegyzi meg Telman Enikő. Ha az online térben jelenik meg szokatlan, furcsa poszt egy ismerősünktől, a legjobban akkor járunk el, ha rákérdezünk, felhívjuk, érdeklődünk felőle. Lehet, hogy beszélni fog, de lehet, hogy nem. Mindenképpen fontos, hogy adjunk neki egy kapaszkodót, egy mentőövet, adjuk oda a lelkisegély számát (Hallgatlak 0754–800–808), amit felhívhat. Ha valaki kifejezi öngyilkossági szándékát, akkor azonnali segítségre van szüksége. Lehet, hogy egy végzetes lépéstől mentjük meg!

– húzza alá a szakember. Hozzáteszi, ha mégis megtörténik a tragédia, a hátramaradottak esetében fontos, hogy beszéljenek róla, osszák meg valakivel érzéseiket. Ha a rágódás erősebb, akkor szakmai segítséget is lehet kérni, hogy segítse a megértést, a feldolgozást, a gyászt, a veszteség hordozását.