Az eredeti elképzelésem szerint havannai tapasztalataim bemutatása után akartam kitérni az első kubai napom felkavaró élményére, ám kiderült, sokkal több mondanivalóm van az utazással és a fővárossal kapcsolatban, mint ahogyan ezt eredetileg érzékeltem. Azaz van még a tarsolyomban sok érdekesség Havannával, sőt Hemingwayjel kapcsolatban is, de a mindennapi történések azt üzenik, hogy most kell beillesztenem ezt az epizódot. Történt tehát első ebédünk alkalmával, egy aranyos, hangulatos kis élő zenés vendéglőben, ahol minden kellemesen indult, mikor szobatársammal helyet foglaltunk egy négyszemélyes asztalnál, ahol már ült két utastársunk. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen lehetőségünk, mire beértünk a terembe. Többen már otthonról csoportosan jöttek, voltak, akik ketten vagy egyedül. Az ültetések menet közben alakultak, mert csoportról és menüről lévén szó, nem foglalhattuk el kettesével, netán egyesével az asztalokat az egész teremben. Akkor még szinte semmit sem tudtunk egymásról. A két asztaltársunkról ma sem tudunk többet. Egyikükről, az egyik lábát kissé húzó, rövid, erős szálú, teljesen ősz hajú, hetvenes, szinte állandóan valamiféle enyhe rosszallást, alig érzékelhető, de jelen lévő felsőbbrendűséget távolságtartással ötvöző nőről – sokat gondolkoztam, hogyan írjam, de a hölgyet túl finomnak tartom, az asszonyság pedig, ugye, olyan felháborodást váltott ki a közelmúltban, bizonyos körökben, hogy szeretném elkerülni bármilyen párhuzam lehetőségét – már a beszélgetésünk elején kiderült, hogy 26 évig egy orvos felesége volt. Hogy elvált vagy özvegy, az már nem. A barátnőjéről ennyi sem. Mindkettőjüket leginkább háztartásbelinek, esetleg hivatalnoknak (van még ilyen?) taksáltam. A rövid bevezető beszélgetés után, az egykori orvosfeleség nekem szegezte a kérdést: – Ugye, csíkszeredai vagy? – Igen, ott élek, szinte négy évtizede, de nem ott születtem, hanem Szászrégenben. Értetlenkedő arckifejezéssel, fejrázással jelzi, hogy nem tudja, hol van az. – Marosvásárhelytől 32 km, ha így mond valamit. – Ja, igen – int blazírtan. – Akarok kérdezni tőled valamit. – Kérdezz! – Téged mi köt oda? – Hogyhogy mi köt oda? Minden. Ott az otthonom. Ott él a családom, ott dolgoztam, eléggé sikeresen egy életen keresztül és még most is, lakásom van, szép tanyánk, néhány barát, az a közegem, ahol ismernek és ahol én is mindent ismerek. – Igen?! Ismerek sokakat, akik ott születtek, aztán, mivel nem szerették, hozzánk jöttek, itt élnek, dolgoznak. Mások, ott maradtak. Téged mi köt oda? – Most mondtam el: minden. Csíkszeredában van az otthonom, édesanyám is még él, és a húgomékkal együtt Szászrégenben vannak, tehát mindenkim ott van, Erdélyben. Az a hazám. – De mi köt oda? – ismételte meg. Mire én: – Te budapesti vagy? – Igen. Budapesten születtem és ott élek. – És téged mi köt oda? – Jaj, az nem ugyanaz. – De miért? Miért nem ugyanaz? – De ugyanaz – szólt közbe a szobatársam is. – Teljesen ugyanaz. – Nem ugyanaz. Nekem mindenkim ott van, budapesti vagyok. Te kettős identitású vagy! – vágta ki diadalmasan. – Tessék?! Mit tudsz te rólam? És honnan veszed, milyen alapon állítod, hogy kettős identitású vagyok? – Mert az vagy! – De miért? Én már csak tudom, hogy állok az identitásommal. Te milyen alapon beszélsz az én identitásomról?! – Mert az vagy. – De hát engedd meg, nekem ez a szakmám, tudom, mi az identitás. Te mire gondolsz? Tudod egyáltalán, hogy mit jelent? – Na, látod. Miért lettél indulatos? – Hát hogyne lennék indulatos, mikor ilyen elképesztő dolgot állítasz rólam, pedig nem is ismersz. És nem érvelsz. – Na, látod, indulatos vagy, mikor arról van szó, hogy megvettek titeket! – Tessék? – horkantam fel én. Aztán: – Jaj, tudom, miről beszélsz – kiáltották egyszerre a szobatársaink. – Majd elmagyarázom, mire gondol – mondta a szobatársam – De én nem tudom. És szeretném, hogy magyarázd el te, most – fordultam a kötekedőhöz –, hogy miről is van szó? – Arról, hogy titeket, erdélyieket megvett az Orbán! – De ezt miért mondod nekem? Én Albert Ildikó vagyok, és nem ti, erdélyiek. – De mind megvett, ti erdélyiek nem tudjátok, mire megy ki a játék. Használnak titeket, megfizetnek. – Figyelj ide, én nem ti erdélyiek vagyok, hanem Albert Ildikó, velem beszélj. – Miért? Te nem vagy erdélyi? – De az vagyok, de attól még független személyiség. – Miért, te olyan különleges vagy? – Természetesen, nagyon különleges vagyok. És nekem ne mondd, hogy „ti, erdélyiek”. – Na, mindjárt megmagyarázom, miről van szó – mondta az eddig némán kanalazó szobatársa. – Tudod, a Magdi (talán ezt a nevet mondta, de nem biztos), arra gondol, hogy ti erdélyiek… – Mész-e szavazni? – vágott hirtelen közbe az exorvosfeleség. – Majd meglátom – mondtam. – Na, látod, ez az! Aztán a társa folytatta: – Na, látod, ti erdélyiek nem Magyarországon éltek, nem itt adóztok, nem a mi sorsunkat élitek, nem ismeritek, mi van nálunk, de mindenféle jogotok van, sok pénzt kaptok, beleszóltok az életünkbe, mert jogotok van szavazni és megválasztjátok, nyakunkon tartjátok azt a semmirekellőt és a bandáját. – Egy mandátumot hozott az elszakított területeken élő összes magyar állampolgár szavazata legutóbb is – szúrtam közbe. – Az nem így van, erről lehetne vitatkozni – jött a replika. – Igen, lehetne. És az összes többiről is, amit elmondtatok, de veletek nem érdemes. Látjátok, ezért bánom, hogy elmondtam, honnan vagyok. Ezért szoktam erről hallgatni, mert amikor tudják, akkor mindig kerülnek ilyenek, mint ti, akik a fejemhez vagdossák az ilyen „ti, erdélyiek”, már elnézést, de stupid, szöveget. Ezért szoktam visszahúzódni a kirándulásokon, hogy elkerüljem az ilyeneket, mint ti. Most remélem, jól érzitek magatokat. További jó étvágyat! Akkor és ott nem válaszoltam, mert teljesen fölösleges lett volna, de itt leírom. Boldog (!) vagyok, hogy megkaptam a magyar állampolgárságot, és ezzel mintegy szentesítették a nemzeti hovatartozásom. Ilyen összefüggésben teljesen mindegy, hogy mi volt a gesztus indítéka. Ennek a jelentőségét csak az érzi és tudja, aki próbálta a kisebbségi létet. És hálás vagyok, hogy a magyar kormány iskolát, óvodát, egyetemet, tanulást pénzel, szellemileg építkezik mifelénk, ha az országunké nem ezt teszi. Büszke vagyok a nemzeti identitásomra, ha ez már nem is divat, szeretem azt a kultúrát, amibe belenőttem, és aminek sok értelemben a részese vagyok. Soha nem politizáltam. Eddig soha semmilyen körülmények között nyilvánosan nem foglalkoztam a magyarországi választásokkal. De most elmondom: megyek szavazni.

Albert Ildikó