erős felhőzet
Isten állatkertje
Hallom, hogy a művész úr nem tud dolgozni. Zavarják a körülmények, és azt fontolgatja, hogy feljelentést tesz a hatóságoknál. Nem tudom pontosan, hogy ki illetékes ebben a témában, de azért művész őkelme, hogy csavarosan működő eszével kitalálja, kiknek az asztalára valók az ilyen ügyek. Mert nagy a Jóisten állatkertje. Hogy mekkora pontosan? Azt nem tudom, de jó nagy.
Mózes I. Könyve írja: Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó. (Móz 1, 25) Igaz ugyan, hogy később megtizedelődhetett az eredeti állomány, a vízözönre gondolok, s arra, hogy Noé nem menthetett át azért minden fajt, nem volt teljes a fedélzeten a minta, s én azt gondolom, hogy növényekkel külön nem is foglalkozott. Hogy is van az a bizonyos reménykeltő zöldágas történet, mert az kívülről jön? A szárazföld irányából hozza vissza a galamb második útjakor, még mielőtt végleg távozna a visszahúzódott vizek nyomán felszáradt messzeség irányába. A későbbiekben aztán annak rendje-módja szerint szépen kialakult, visszanőtt a sok bokor, erdő, kivirágzott és zöldellt újra minden mező. Ismét felfejlődtek a dolgok, és lőn biodiverzitás.
Egy időben – amikor még Budán éltem – történt, hogy a kiválóan szolgáló kakasunk áldozatául esett az urbanizációs hülyeségnek. A kis kakas közönséges, háztáji gyökerű csórényakú volt – itthonról vitt tojásból származott –, minden áldott reggel hosszas kukorékolással kezdte a napot úgy hajnali öt óra tájékán. Egyszer aztán az egyik szomszéd – igazi osztrák, aki megannyi elődjéhez hasonlóan Pannóniában kereste anno az anyagi meg más boldogulást – szóvá is tette, hogy túl harsány a kakas, és kért, hogy intézkedjem, szüntessem meg a forrását. Mivel a kakast nem lehetett kikapcsolni vagy lehalkítani, az történt, aminek történnie kellett: fazékba került idejekorán a gyalogmadár, s attól kezdve családfő nélkül maradt a tyúkudvar. Egy időre csupán, mert a továbbiakban egy barátunkhoz vittük a teljes állományt, ahol bekerültek egy kendermagos kukori rendelkezési állományába, s onnan aztán egyenként érkeztek vissza az üdvözülés útjának célállomásáig, átesve a metamorfózis különböző fázisain, mely aztán beteljesedvén, az aranyló tyúkhúsleves formájában, egy legfelső szférában ért véget.
Lőn, hogy a művész úr pár éve vásárolt meg a faluban egy parasztházat. Ahogy szokás, kipofoztatta, visszaállította régi formáját, s egy kicsit olyan lett, mintha egy 21. századi operetthez való díszlet lenne, kulissza, paraván, melynek védelmében eljátssza családtagjaival és szeretőivel azt, hogy itt is el lehet fogyasztani az argentin sztéket, jól lehet iszogatni, sütögetni, dumcsizni, mintha a tétlen élet, a modern hedonizmus lenne a provinciában való élés csimborasszója és fő-fő értelme. Nem tudjuk, hogy mely magas művészeti ágat, s annak miféle műfajait gyakorolja, mert soha nem hoz e kies helyen nyilvánosságra semmit. Az intellektuális huncutság nem erre a vidékre, hanem jórészt a posztmodern és poszteurópai paradicsom urbánus és virtuális világába való. Az történt, hogy most az ismeretlen és titkos művész közelébe telepítettek egy esztenát, ott kosaraztatnak egy ideig. Azt mondja, hogy a kutyák túl sokat ugatnak, a juhok meg büdösek. Nem tud gyakorolni – panaszolja –, és attól fél, hogy megfertőződik azoktól az ócska birkáktól.
Túl nagy a Jóisten állatkertje. Talán jobb lett volna lehagyni a bárkáról még ezt-azt, s most nem mutatkozna ilyen gond. Vagy jobb lett volna bizonyos műfajokat és magatartásformákat is kivetni belőle. Nekem azonban az a gyanúm, hogy ezeket a tulajdonságokat Noé fiai és leányai hozták felénk a génjeikben. Van benne jó is, nyilván, de az emberi korlátoltság elképesztő viselkedés-mutációkra képes, amelyeket aztán nem Noé szándéka, hanem az élet vet ki a mai bárkából, hogy a művész úr tudjon dolgozni. Vagy fordítva történik? Őkelme marad le, s integet a távolodó partról, így, ilyenkor, özönvíz előtt, birkákat terelgetvén.
Simó Márton
