borús égbolt
Ismerősöm, a kóbor kutya
Nagy-nagy emberismerete van. Talán nagyobb, mint nekem. Ránézésre tudja, ki elől kell odébb mozdulni, és azt is tökéletesen felméri, hogy ki az, aki akár ki is kerüli őt. De legtöbbször olyan stratégiai pontra helyezkedik, ahol senkinek sincs az útjában, közben a napos oldal előnyeit is élvezni tudja és az odavetett kiflivégek is elérhető távolságban pottyannak le. Kóbornak nevezik az ilyen kutyákat, de ő már sehová sem kóborol, megvan a jól behatárolható helye a város egyik központi zónájában. Van ott körforgalom, aminek a füvén melegebb napokon jól lehet aludni, és kenyérüzlet, húsbolt, élelmiszerüzlet fogja ezt a területet háromszögbe. Vannak tömbházak is, amelyek lakóinak szokásait már szintén jól ismeri, és tudja, ki mikor hoz neki egy kis ennivalót egy kiszolgált margarinosdobozban. Nem sovány és nem is kicsi kutya, szőre árnyalataiból és nyilvánvaló élettapasztalatából ítélve már nem is fiatal. Méltóságteljesen mozog, ennek oka lehet talán némi ízületi bántalom is, amit az utcán eltöltött telek hoznak magukkal. Tudja, hogy évszakonként, az időjárástól függően a területén hol vannak számára a leginkább kedvező körülmények, ha kell, akkor felül egy lépcső tetejére begyűjteni a késő őszi nap melegét. Nem tudom, hol éjszakázik, a környéken már felfedeztem olyan helyet, amely szerintem ideális egy kóbor kutya számára, de most a havazással látszik, hogy nem mászkál be oda senki. Azt sem tudom, mennyire vesz részt az éjszakai kutyás „bulikban”, kell-e harcoljon a helyéért, hogyan tartja fenn a felségterületét. Az emberi „gondoskodás” nyomai látszanak rajta, csonkított farka arról árulkodik, hogy talán volt gazdája, volt hol megalapozza emberismeretét. Kezdetben féltem tőle, nagyobb félkört tettem, hogy kikerüljem, de már tudom, hogy nem bánt senkit, és látom, hogy őt sem bántja senki. Most már keresem reggelente a szememmel, nézem, milyen zseniális módját találta ismét a melegedésnek, egyáltalán, a túlélésnek. Ugatni egyszer hallottam, akkor egy másik kutya vágott át a területén, hangosan csaholva, nyilvánvalóan eltévedve és félve, de „emberünk” egyetlen megszólalással elintézte a problémát. Bölcsessége nyilvánvaló, nyugalma magával ragadó. Sosem gondoltam volna, hogy egy kóbor kutyával kapcsolatosan leírok ilyet, de hiányozna, ha egy reggel nem találnám a helyén.
R. Kiss Edit
