Tizenhatodik napunk megint utazással kezdődött: Váránasziból kirándulásunk utolsó állomására, Delhibe repültünk. A repülőtéren nagyon alaposan végezték dolgukat, s a kedvenc összecsukható, világot járt evőeszközöm, mely Kadzsuráhóban átcsúszott az ellenőrzésen, mivel továbbra is teljesen megfeledkeztem róla, az utazótáskám külső zsebében lapult, és ezúttal nem úszta meg a vámvizsgálatot. Fájó szívvel búcsút mondattak a késnek és a villának: a kanalat nem ítélték veszélyesnek s meghagyták, talán azért is, mert ha csak egy csöppet is olvastak a tekintetemből, akkor felfedezhették szememben a fájdalmas sóvárgást (és talán valami gyilkos indulatot is?). Mert én ragaszkodom a tárgyakhoz, különösen azokhoz, melyek így hozzám nőttek. Ugyanígy ragaszkodom a kis égszínkék bőröndömhöz is, no meg az is hozzám. Mert különben mi mással lenne magyarázható az a következetesség, amellyel eddig minden utat, reptéri dobálást, lépcsőkön fel-lerángatást, köveken való zötykölődést és hasadásig tömködést, bár megkopva, lehorzsolva, megkarcolva, lemoshatatlan krikszkrakszokkal borítva, de kibírt. És remélem, még sokáig hurcolhatom magam után, mert egyszer, nemrégiben, lecseréltem egy hatalmasan nagy sötétbarnára, amelynek a támasztólába azonban már az első repülés után sántítani kezdett: letörött az egyik fele. No de hadd térjek vissza utazásunkhoz, mert végül csak repülőre ültünk és elszálltunk India fővárosába. Mit is írjak utunk utolsó, viszont az ország első váro­sáról? Legalábbis adminisztrációs szempontból első, hisz nagyságrendben és sok más tekintetben is tulajdonképpen a második, Mumbay után. Adatai látszólag közismertek és bárhol megtalálhatók. Látszólag, hisz az már kevésbé köztudott, hogy méreteinek megfelelően itt valójában egy országnyi, nagyon bonyolult szervezésű, 9 tagból álló szövetségi területről beszélünk, ezek egyike lévén Újdelhi, a tulajdonképpeni főváros, a maga szinte 14 millió lakosával, míg a teljes unió 22 millió lelket számlál, és ez az egész a szent Dzsámuna (máshol Jamuna) folyó partján nyugszik. Nyugszik? Tombol. Mert Delhiben órákat kellett néha buszozni, amíg elértünk egyik sarkából a másikig és végig éktelen ricsaj, mindenfelől özönlő luxuskocsik, száguldó motorosok, ténfergő emberek, szádhuk, mobilos, farmeres fiatalok, riksák, tehenek, autóbuszok, szekerek, tuk-tukok vettek körül, meg félbehagyott vagy épülő óriási hidak, nyomornegyedek és elegáns, jól karbantartott városrészek, a hihetetlen elhanyagoltság és gyönyörű parkosítás váltakozása kísért. Vagy megint Adigát idézve: „Delhi (azonban) olyan város, ahol a civilizáció öt perc alatt fel- és eltűnhet.” A kutatások alapján egy négyezer éve lakott térségről van szó, melyen az idők folyamán legalább 7 régi város, köztük több és többször főváros is létesült, melyek mind a jelenkori Delhi határain belül helyezkednek el. A mai India főváro­saként 1911-től szerepel, amikor V. György brit uralkodó bejelentette, hogy ide helyezi, ha úgy tetszik: visszahelyezi ide a fővárost. Az 1920-as években épült aztán föl Újdelhi, amely ma is az adminisztratív központ. A fővárosba érkezésünkkor már több mint két hete úton voltunk. Nem annyira fáradtak, sokkal inkább telítettek voltunk. Legalábbis én. Nekem nem egyszerűen kuriózum, érdekes nyalánkság egy új világ megismerése, hanem mindig hatalmasan nagy munka is. És most nem a rengeteg adatra gondolok, azokat vagy tudom, vagy nem, vagy megjegyzem, vagy nem, bármikor meg tudom őket találni valamelyik könyvemben, a jegyzeteimben, esetleg az interneten. Munkának én azt az állandó szembesülést, befogadást és lelkemen, értelmemen való átszűrést nevezem, amely az érzelmek, gondolatok, felismerések forgatagával együtt már önmagában rengeteg lelki energiát emészt fel, figyelmet, jelenlétet követel, mert meg kell élni a pillanatot, az illatokat, a színeket, gesztusokat, mosolyokat, hangokat, felötlő asszociációkat és értelmezéseket. Hát, amikor mindez egy, az enyémtől ennyire különböző világban történik! És amikor tudom azt is, hogy valószínűleg csak egyszer, akkor és ott tapasztalhatom meg az illető helyet, látványt vagy történést. Mert az élmény legtöbbször egyszeri és megismételhetetlen. Vannak helyek, léteznek hangulatok, melyek másodszorra vagy többedszerre is ugyanazok, amit rendszerint azonnal felismerek, ám biztosan csak a megismétlésekor igazolódik be, vagy cáfolódik meg. Indiában eddig csak Váránaszi volt az, ahová eleve vágytam, ahová újra elmennék, ahol több időt szerettem volna tölteni, ami képes volt ellenállhatatlanul vonzani, vagy még inkább annyira kíváncsivá tenni, hogy vágyjam alaposabban, részletesebben megismerni. Újra megtapasztalni azt a semmihez sem fogható hangulatát, amely tulajdonképpen az igazi varázsa. Ilyen előzmény után érkeztem Delhibe. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="21434,21435"]