Hosszú kihagyás után, de a már megszokott korán kelés, még egy szendvics, esőköpeny-ellenőrzés, már késésben vagyok, és a rohanás forgatókönyvvel indult a reggel. A csíkszentmihályi állomáson a semmivel sem összetéveszthető CSEKE-hangulat fogad: a színes ruhák, kisebb-nagyobb táskákról lógó botok, hangos nevetés. Hopp, még egy jegy, hopp, ott jön a vonat, vajon felférünk – nem férünk, mindenki itt van? után már robogunk is Lóvész felé. Már az alig 30 perces vonatút alatt hálát adok, hogy felkeltem: a táj gyönyörű, a mezőben álldogáló őzek mintha direkt pózolnának nekünk. Gyorsan meg is fogadom, gyakrabban fogok erre vonatozni, sőt, úgy általában vonatozni, annyira jóérzéssel tölt el. Lóvészen túravezetőink, Már­ton Gyula és Adél röviden ismertetik az útvonalat, az útvonalon fellelhető érdekességeket. Megtudjuk, hogy a nap folyamán a Lóvész-tető–Csorgó-kútja–Kőd-vonulat–Csíkszentmihály távot fogjuk bejárni. Azt külön szerettük, hogy az eligazítást személyes történetekkel tarkították: így tudtuk meg, hogyan lehet hosszú házasság egy egyszeri cserevirág-mustrából. Az eligazító után nekiláttunk a domboldalnak. Borongós volt az idő, de csak annyira, hogy nem zavart, már az első megállónál lekerültek a kabátok. Mivel nemcsak a munkát, hanem az édesanyákat is ünnepeltük ezen a vasárnapon, ezért túratársunk kis verssel köszöntötte az anyukákat. Pár pillanatra könnycseppekkel teltek meg a szemek, aztán meghatódottságunkat hamar aktivitásra váltottuk. A Lóvész-tetőre érve kitárult a horizont, és túravezetőink bemutatták, melyek azok a hegyek, amelyeket láthatunk: a Pogány-havas, a Szellő-tető, a Hargita, sőt a távolban még a Fogarasi-havasok bércei is feltárulkoztak. A Csorgó-kútnál túravezetőinktől gyors csokoládédoppingot kapunk, amely az olyan felelőtlen reggelit elmulasztóknak, mint amilyen én is vagyok, felért egy kisebb megváltással. Aztán csak faltuk és faltuk a kilométereket, rengeteg gyermekkori emlék színhelyét bejárva. Miután az éhes társaság megebédelt, és kellően kiélvezte a reggeli borongást követő napsugarak áldásos hatását, ismét útnak eredtünk. Sokadjára konstatáltuk, hogy étel sehol máshol olyan jól nem tud esni, mint a friss levegőn. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az útvonal legszebb szakaszához értünk: a Kőd-erdőbe. Gyönyörű volt, ahogy a hatalmas erdei és lucfenyők között átszűrődtek a napsugarak, a menet teljes hosszából hangzottak fel az álmélkodó kiáltások: mennyire szép, mintha egy igazi varázserdőben járnánk. Talán az egyetlen különbség, hogy a tündérek lábnyomai helyett a medvékére bukkantunk. Személyes kedvencem, hogy a CSEKE-túrák alatt rengeteg tudással gazdagodom, legyen szó a tájról, túratippekről. Vasárnap külön mosolyogtam magamban, a következő hasonlatot hallva: a cirbolyafenyő magja akkora, mint egy svábbogár tojása. Egyáltalán mi az, hogy cirbolya? Mekkora egy svábbogár? Hát a tojása? Huuu, sokat kell még tanulnom… A varázserdőt a túránk tulajdonképpeni célpontja, a cserevirágos követte. Hogy idén későn érkezik a tavasz, azt itt is tapasztaltuk, hiszen éppen csak nekifogtak nyílni a virágok. De kicsit sem bántuk. A társaság fele hason fekve gyönyörködött a már kinyílt példányokban, a másik fele háton fekve élvezte a csodás napsütést. Így ajándék az élet, még az sem tudott zavarni, hogy kullancseledellé válhatunk. A napfürdőzés után elindultunk az állomás felé. Vacsárcsihoz közeledve az utolsó magaslatról még gyorsan körbekémleltük a határt. Milyen falvak látszanak, milyen útvonalat jártunk be, melyek azok a hegyek, amelyek ebből a szemszögből teljesen más oldalukat mutatják. Aztán a közel 20 kilométeres túra végén visszaértünk a civilizációba. Nevetve vettük észre, hogy a bakterház egyre távolabb kerül, holott közelednünk kellene, majd egy sánc martján elfogyasztott utolsó csoki adta energiával visszaértünk Szentmihályra. Hogy jól éreztem magam? Ez kétségtelen. Hogy legugliztam a cirbolyát? Még nem. És hogy miért volt jó a CSEKE-vel tölteni a május egyet? Mert a bere, mici és manele helyett ma már biztosan megtalálom a Szellő-tetőt, bármerről is nézzem.

Ferencz Blanka, Szépvíz