borús égbolt
Ideje kijózanodni!
Lejártak a választások, mostanra már ott is lecsitultak a kedélyek, ahol kissé felkorbácsolódtak, összességében elmondható, hogy a PR-osok kitűnő munkát végeztek, hiszen valamennyi kampánybeszámoló sikerről, előrelépésről szól. Még néhány hét, és hivatalba iktatják választott elöljáróinkat is, utána pedig normális kerékvágásba kerül minden. Ám ezen a „fényes győzelmen”, a helyhatósági választások sikerén, és az ebből fakadó előrelépésen azért érdemes kicsit elgondolkodni. Mert örvendetes, hogy minden magyar politikai alakulatnak az előző választásokhoz képest több polgármestere, több helyi és megyei tanácsosa van, de kérdés: ez a győzelem mennyire jelenti azt, hogy a háborút is megnyertük? Főleg tudva, hogy ezt a győzelmet milyen választási részvétel mellett értük el!
Valamikor, az év vége felé megint urnák elé járulunk, ezúttal azért, hogy képviselőket küldjünk a parlamentbe. Ám, azt ugye tudjuk, hogy a bejutási küszöb öt százalék?! Ennek eléréséhez pedig már a 2012-es választásokkor eléggé sokan kellett a pecsétet a tulipánra tegyük, és tettük rendületlenül még akkor is, ha közben folyamatosan morogtunk, szidtuk az RMDSZ-t. Ki mást szidhattunk volna, hiszen ők voltak ott, ők tettek, amit tettek, vagy éppenséggel nem tettek annyit, amennyit elvártunk volna. Más politikai alakulatokat – az RMDSZ-ből „klónozott” magyar pártokat – nem szokás szidni, hiszen mindenki azt mondja: nekik még esélyük sem volt bizonyítani, megmutatni, mit tehetnének. Tartok tőle, hogy nem sokat… Hiszen annak a huszon-harminc-valahány magyar képviselőnek folyamatosan hatszáz többségi képviselővel kellett farkasszemet nézni, és lobbizni keményen, hogy legyenek magyar feliratok, hogy legyenek magyar iskolák ésatöbbi. Közben alacsonyabb szinteken hurcolták elöljáróinkat a székely zászlókért, jelentgették a „Polgármesteri Hivatal”-felira-
tokért, és így tovább – fölösleges részletezni, hiszen mindezt megírtuk a maga idejében. Summa summarum, ahogy egy fecske nem csinál tavaszt, úgy néhány magyar képviselőtől sem lesz magyar világ, de még székely „ótónómia” sem. Nekünk viszont jó, ha ott vannak, s legalább annyit segítenek, hogy megmutatják a nagy fehér házban, melyik ajtón kell kopogni, ha egy kis aszfalt kéne a sáros utcáinkra. De nemcsak ezért, hanem azért is, hogy emlékeztessük a többségieket: mi bizony vagyunk annyian, hogy nem szabad bennünket figyelmen kívül hagyni.
S most akkor kanyarodjunk vissza a helyhatósági választásokon tapasztalt gyenge részvételhez, illetve a közelgő parlamenti választásokhoz. Nos, a 2012-es választási eredményekből kiindulva, valamint a mostani választási kedv függvényében, valószínűsíthető, hogy a parlamenti választásokon nehezen érjük el azt a bizonyos öt százalékot. Ez nem felmérés, ez „csak” matematika. Ha pedig ne adj’ isten ez megtörténne, akkor lennénk igazán bajban, s ha kicsit nagyobb lenne a terjedelme ennek a jegyzetnek, akár fel is sorolhatnám, mi mindent veszíthetnénk. Így csak annyit írok: mindenki megtudná, mennyi az a „nagy semmi, amit az RMDSZ 25 év alatt sem volt képes kiharcolni”. Segítségképpen még csak az 1989 előtti időszakra emlékeztetném az idősebbeket, akik nyugodtan elmondhatják gyermekeiknek, unokáiknak, milyen volt az, amikor e lap hasábjain Csíkszeredát kötelezően Miercurea Ciucnak kellett írni, s az egyébként magyar tannyelvű iskolában például a matematikát románul tanították. De nem sorolom tovább…
Gondolkozzunk! A „fényes győzelem” megvan, most már ideje kijózanodni…
Jánossy Alíz
.jpg)