A csíkszeredai Sükösd Hunor neve 2006 telén lett ismert a nagyközönség számára, amikor kiderült, hogy a 16 éves fiúnak csontszarkómája van és egy rendkívül drága műtét menthetné meg a lábát és az életét. Akkor az egész város összefogott érte, s talán ennek is köszönhető, hogy ma már dr. Sükösd Hunort faggathatjuk életről, zenéről, munkájáról. Mivel ma Sükösd Hunor Budapesten él, az interjú elektronikus levélben készült. – 2006 decemberében az egész sajtó tele volt a hírrel, hogy milyen példaértékű összefogás született Csíkszeredában, hogyan álltak Ön mellé a diáktársak, szerveztek jótékonysági koncertet az életéért. Azt gondolom, népszerű diák volt, mindenben ügyes: gólyabálnyertes, olimpiásznyertes… Hogyan emlékszik vissza a diákkorára? Gondolom, élesen elhatárolódik a szarkóma előtti és utáni időszak… – Természetesen nagy változás következett be az életemben a csontdaganat után, bár azt nem mondanám, hogy élesen elhatárolható ez a változás, mivel a műtétem előtt már egy fél évvel panaszaim voltak, és a műtétem után még fél évig utókezelésekre jártam, majd több évig gyógytornára. Ugyanakkor egy ilyen betegséget gyerekként teljesen más megélni, mint felnőttként visszaemlékezni rá. Számos dolog van, amit akkor fel sem fogtam, vagy nem teljesen tudatosan éltem meg, persze akkor még 16 éves voltam. Bár a műtétem, amely során amputálták a lábam, határvonalnak tekinthető, az ezzel bekövetkező változásokat fokozatosan éltem/szoktam meg több éven keresztül. – Hogyan sikerült feldolgoznia, hogy fél lábbal maradt? Hogyan tudta legyőzni a betegséget? Gyógyultnak nyilvánították? – Hogy egy picit részletezzem a dolgokat: a műtétem előtt 3 hónapig kemoterápiát kaptam, ami rettentő egy állapot: állandó hányinger, étvágytalanság, gyengeség, fáradtság és persze hajhullás. Műtét után újabb 6 hónap kemoterápia kezdődött, és párhuzamosan megkaptam az első műlábamat, amivel – nem túlzás azt mondani – újra meg kellett tanulnom járni. Keserves, fárasztó munka volt, és a legrosszabb benne, hogy nincsenek erre előre megadott receptek, módozatok, mindenki saját maga kell hogy megtalálja azt az utat, metodikát és műlábat, amivel újra két lábra állhat. – Úgy tudom, a betegség meghatározta a pályaválasztását is. Miért döntött a marosvásárhelyi orvosi egyetem mellett? – Egyértelműen meghatározta a pályaválasztást a betegségem: én eredetileg informatikusnak készültem, viszont a betegségem után valami érdekesebbre, változatosabbra, jelentőségteljesebbre és emberi környezetre vágytam, így esett a választásom az orvosira. – Ha beírom a nevét az internetes keresőbe, legelőbb a zongorakoncertjei jönnek elő: jótékonysági koncert, lakáskoncert, ilyesmik… Hogyan talált rá a zenére? Mit jelent az Ön számára a zongora? – A zene mindig is közel állt hozzám. Már tizenéves koromban gitároztam és énekeltem zeneka­rokban. A zongorázás viszont a műtétem után kezdődött. Azelőtt sosem volt időm rá, pedig szerettem volna megtanulni, de szabadidőmben inkább sportoltam. Ahogyan ezek a tevékenységek kiestek, átvette helyüket a zongora. Önképző módon tanultam meg, és sokat segített a megpróbáltatások során, rátaláltam a saját meditációmra. Amikor a kezem a billentyűkön játszik, megszűnik a külvilág, megszűnik a mozgáskorlátozottság, csak nyugalom van és béke, ami sokat segített az elfogadásban és a mindennapi megpróbáltatásokban. Néha koncertezem, hogy ezt az érzést másoknak is átadhassam. A legutolsó koncertem Budapesten egy lakáskoncert volt, saját környezetemben, életteremben akartam átadni a zenémet. Nagyon meghitt élményt nyújtott, nekem is éppen olyan kellemes, szórakoztató és mély érzés egy ilyen koncert, mint a közönségnek. – Miért döntött a radiológia mellett? Ha jól tudom, a gyakornoki éveket itthon töltötte, és az eredeti elképzelése az is volt, hogy itthon marad. Végül mégsem… Miért döntött a távozás mellett? – 2015 szeptemberében fejeztem be a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet, majd majdnem egy évet dolgoztam a Marosvásárhelyi Megyei Sürgősségi Kórház Radiológiai osztályán. Azért választottam a radiológiát, mert beleszerettem. Az emberi test fantasztikus: a felépítése, a szerkezete, a működése és ennek felfedezése a radiológián belül a leglátványosabb, a legkézzelfoghatóbb. Sajnos a marosvásárhelyi megyei kórház radiológiai osztályán nem fordítanak különösebb hangsúlyt, figyelmet a rezidensképzésre. Nagyon szomorú dolog volt ezt személyesen megtapasztalni, és viszonylag sok vacillálás és csalódás után döntöttem csak úgy, hogy Budapesten folytatom a képzést. Lassan egy éve a budapesti Semmelweis Egyetem Radiológiai Klinika rezidens orvosa vagyok. – Mi az, amiben leginkább más a magyarországi egészségügy? – Nagyon szeretem itt. Nem mondanám, hogy a pesti rendszerben nincsenek hibák, és hogy minden tökéletes, de a rezidensképzés komolyan történik. A rezidensekkel külön foglalkoznak: tanítják, felügyelik és kijavítják őket, ugyanakkor egyenrangú orvosként kezelik, elvárásokkal és felelősségekkel. Amíg az otthoni képzés mellett komolyan aggódtam, hogy szakorvosként hogyan fogok helytállni, az itteni képzés mellett úgy látom, hogy szakorvosként minden problémával meg fogok tudni birkózni, és végül is ezért döntöttem amellett, hogy a szakképesítést külföl­dön fejezem be. – Mi egy radiológus feladata? Nem zavarja, hogy tulajdonképpen nem találkozik a betegekkel? – Hogy egyszerűen fogalmazzak, a radiológus az orvosi képalkotás szakembere. A radiológus munkája elengedhetetlen egy helyes diagnózis felállításához, igazolásához: javasolja a megfelelő képalkotási módozatot, elvégzi vagy elvégezteti azt, kiértékeli és értelmezi a betegre vonatkozó adatok függvényében. Ideális esetben szoros együttműködésben dolgozik valamennyi klinikussal. Bár ultrahang- és röntgenátvilágítás során találkozunk a beteggel, ez lényegesen kevesebb kontaktust jelent valóban, mint bármely más ágazatban, és persze nincsenek „saját” betegeink. Ugyanakkor ebben az a jó, hogy megkönnyíti az objektív látásmódot, hisz nem terelődik el a figyelmünk a beteg személyisége, szenvedése, kedvessége vagy bármi más által. – Mi az, amin itthon leginkább változtatni kellene? Van visszafelé út? – Azt hiszem, leginkább az igényességen kellene otthon változtatni. Kiölni a „jó az úgy is” hozzáállást. Nem tudom, mennyire vannak tisztában az emberek ezzel, de jelenleg Romániában magasabb a rezidensi fizetés, mint Magyarországon. Mégis eljönnek az emberek, mert a képzés szintje, minősége nem sokat javult az utóbbi időben, és ez az ellátás milyenségét is befolyásolja. Nem tudom, hogyan döntök majd a szakképzés befejezése után, korai lenne erről nyilatkozni. Mindenképp van visszafelé út, sőt meggyőződésem, hogy otthon a legnagyobb változást azok az emberek tudják elérni az egészségügyben, akik legalább fél évet külföldön is megtapasztaltak. Szeretném, ha lenne rá lehetőségem, hogy jobbá tegyem az otthoni helyzetet. Jártam a csíkszeredai kórházban, örömmel tapasztaltam, hogy az utóbbi pár évben sokat fiatalodott az orvosi gárda és változott a hozzáállás. Nyitottak a változásra, az újításokra és megvan a törekvés a minél igényesebb szakmai ellátásra. Engem ez vonz haza, ha érzem, hogy szükség és elvárás az igényes, becsületes munka, és ez meg is van becsülve. Daczó Katalin