„Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn 16,23.33) Húsvétkor a fényt, az örömöt, az egymásra találást, az újrakezdést, az életet, végső soron a feltámadást ünnepeljük. Erről szólnak az evangéliumi tudósítások is: a hét első napján a kora reggeli órában fény ragyogja be az üres sírt, vége a nagypénteki gyásznak, feketeségnek. A magdalai Mária örömmel újságolja a tanítványoknak: „Láttam az Urat”. Tovalett a sírás, kétségbeesés, jajgatás, szomorúság, ehelyett a Mester közvetlen tanítványai csendben együtt vannak a jeruzsálemi felső házban. Érzik, még nem tudják, de sejtik, hogy legyőzték a félelmet, nemet mondtak a nagypénteki szétszóródottságnak, hisz lám, erejük van újból együtt lenni. Ebben az esztendőben, amikor a megpróbáltatások nehéz napjait éljük, húsvétkor én ezt a győzelmet ünnepelem. Húsvétot mindenekelőtt a jézusi élet, tanítás, példa, életeszmény, istenfiúság győzelme ünnepének tartom. Az evangélium tudósítása szerint Jézus – születésétől a nagypénteki keresztre feszítéséig – arról a győzelemről vall, mely az Istenben hinni és bízni tudó ember életének az alapeleme kell legyen. Ez a győzedelmes istenhit még a keresztfán is megnyilvánul, és elemi erővel hat, hiszen még az idegen római katona is, hallva Jézus imádságát, így kiált fel: „Ez az ember valóban igaz volt.” (Lk 23,47) Jézus arra az isteni ajándékként ható tudásra nyitja fel az értelmünket és szemünket, hogy az ember élete csak Isten mellett és Istenben teljesedik ki. Tanításaiban, példázataiban, a csodás gyógyítások leírásában is kitapintható, hogy a hit és cselekedet elválaszthatatlanok egymástól. Rámutat, hogy nem lehetünk egyszerre két úr szolgái még akkor sem, ha megadjuk a császárnak, ami a császáré, mert elsősorban és mindenekfelett meg kell adni az Istennek, ami az Istené. A hívő keresztény ember fel kell tegye a kérdést ezekben a kritikus napokban is, hogy számára ki vagy melyik a nagyobb. A látható, emberformálta világ, a maga sziporkázó, de hamis színeivel, vagy a tiszta, isteni fény? Mi a nagyobb? A világ feletti uralom becsvágya, vagy Isten országa szeretetben való szolgálása? Húsvét ünnepén ezekkel a súlyos és minden ember életében lényegbe vágóan fontos kérdésekkel szembesülünk. Kínok, keservek, vajúdások és szenvedések között meg kell találni a választ a fentebbi kérdésekre, és akkor igazi húsvétunk lesz! Erre az alaptapasztalásra készítette fel a tanítványokat, erre tanít minket is: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” Honnan az erő a küzdelemhez, a mindennapi harchoz? Erre is megadta Jézus a választ és példát is mutatott, ugyanis ez nem más, mint az imádkozás: „…hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek”. A modern élet a maga millió problémájával kavarog körülöttünk, világunk rohamosan fejlődik, de az ember lényegében, lelkileg, belsőleg évezredek alatt nem sokat változott. Amióta Jézus ezt a tanácsot adta tanítványainak, hogy kérjenek az Atyától, külsőségeiben óriásit változott a világ. Ezek a változások természetesen nemcsak a körülményeket, hanem magát az embert is megváltoztatták. Azonban az otthon és a család megoldatlan problémái ugyanazok maradtak. A hatalmi vágy, a gyűlölet ugyanaz maradt. A szeretet ma is éppúgy kell. A szív ma is éppúgy tud fájni. Az emberi rosszindulat miatt ma is éppúgy kell szenvedni. A halál előtt mi sem állunk másképp, mint a régiek. Az ember a végső egzisztenciájában továbbra is ember maradt. Akinek ma is a legfőbb problémája az erő kérdése, vagyis hogy honnan vegye az erőt az élethez és a halálhoz. Látva mindezt, válaszunk nem lehet más, mint az, hogy mindenek felett és előtt az Isten szeretetére, gondviselő jóságára és segítségére van szükségünk. Az imádság az Istenben bízó ember lélegzetvétele, ami által magához veszi az isteni, lelki értelemben éltető „levegőt”, de nemcsak önmagáért, hanem a mellette élő embertársáért is imádkoznia kell. Így tehát szolgálat is a másokért mondott ima, mert nem lehetünk közömbösek, hogy ez a világ rohan a pusztulása felé. Szakadék szélén állunk, de az imára képes, erős lelkek életmentőek lehetnek. Ez esztendő húsvétjának ez a legnagyobb üzenete. Nem járhatunk, gondolkodhatunk úgy, hogy Istent kizárjuk a világból. Igazolni kell mindennap, hogy Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Kétezer év alatt a keresztény ember egy mesterséges világot hozott létre maga körül, elbizakodott tudásában, de hitében nem nőtt naggyá. A nagypéntekek gyászát nem lehet kizárni életünkből, de minden megnyilvánulásunkkal jelét kell adjuk, hogy a bennünk élő isteni lélekkel erőt adunk, fényre, győzelemre, életre tudunk jutni. „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok... mert én élek, ti is élni fogtok!” (Jn 14,18–19) Ez esztendő húsvéti üzenete a jó reménységre, bizakodásra való felhívás. Mindig adódtak és adódnak súlyos problémák, kritikus helyzetek, veszedelmek. Ezekkel a veszélyes helyzetekkel kapcsolatban hangzik a fölhívás, biztatás. Húsvét ünnepén ma így szól a jézusi tanítás: bízzatok, legyetek jó reménységgel, ne csüggedjetek, amikor a világ nyomorúság-hullámai magasra csapnak! Ennek a derűs, bizakodó magatartásnak a legmélyebb okát is megmondja: azért bízhattok minden körülmények között, mert én legyőztem a világot! Gabriel García Márquez egyik írásában így vall: „A rajtunk most átvonuló zivatar annak előjele, hogy egünk nemsokára kiderül, s jobb napokat fogunk látni, mert lehetetlen, hogy akár a baj, akár a jó örökké tartson, s ebből az következik, hogy mivel a baj már soká tart, a jónak közel kell lennie.” (Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak). Húsvét ennek az Istentől kiáradó jóság győzelmének az ünnepe. Adjon a Jóisten hitben, szeretetben és felelősségben való megerősödést húsvét ünnepén, hogy tudjunk igaz lélekkel imádkozni és erős hittel bízni!

Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök