Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A Szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges – Kányádi parancsát/intelmét betartani ma is kötelességemnek tekintem. Az írni való téma, mondják, az újságíró előtt henceg és kínálja magát. Népi kultúránk elemei nem annyira hivalkodóak, de észrevetetik magukat, ha iránta fogékonyságot sejtenek valakiben. Nem először történik meg velem, hogy egy-egy domokosi ember vagy asszony alkalmi találkozásunk, röpke beszélgetésünk során reám kérdez, hogy „Arról hallott-e, hogy…” Bevallom, többször megesett, hogy nem hallottam, de mindig egy-egy morzsával gyarapodtam. Közkinccsé tettem, magunkat gazdagítottam. [caption id="attachment_47925" align="aligncenter" width="1000"] Sándor Aranka[/caption] Ilyesmi történt a minap az egyik csíkszeredai egyszemélyes boltban. Sándor Aranka, 50 éves csíkszentdomokosi asszony azon örömében, hogy megismerhetett „élőben”, azt kérdezte, hallottam-e a „húsvéthétfői fazakazás” szokásáról. Kérdésében megsejtettem a különlegeset, a szokás megnevezésében annak aktualitását (két hét múlva húsvét), visszatérő meglátásommal szembesülök a népi vallásosság tekintetében olyan értelemben, hogy az egyházi ünnepek szentségével, áhítatával összefonódva harmonikusan biztosítani képes az ünneplés (minden ünneplés) profán oldalát, más szóval az ünneplés emberi harmóniáját, egyensúlyát. Az imádkozó ember és a homo ludens, játékos, játszani is szerető ember egy testben való egymásmellettiségét, együttélését. A továbbiakban Sándor Aranka adatközlőmnek engedem át a szót: „Húsvét másodnapján az a szokás járta, hogy összegyülekeztek délután az utcában a házasemberek, idősebbek, fiatalok, hogy szórakozzanak. Ebéd után, három óra körül, s akkor gyertek: Van-e valakinél ilyen cserépfazék, amivel vizet vittek régen a mezőre vagy töltött káposztát főztek benne? Nálatok a padláson biztos akad. A régi öregeknél tényleg volt, de nehéz szívvel váltak meg tőle. De aztán csak beléegyeztek, s na, gyertek, egyet fazakazzunk. Legyen húsvét másodnapja. Egymás között viccelődve, mókázva, körbeálltak 5-10-en, kezdték dobálgatni a fazakat, mint a labdát. Csinálták egy darabig, és ha nem törött el a fazék, de erre vigyáztak, akkor letették az út közepére, mert akkor forgalom nem volt, körbeálltak, s az egyiknek, aki a fazéktól 5-10 lépésre eltávolodott, elkötték a szemét, megforgatták, adtak a kezébe egy nagy botot, mint egy faszulykakarót, és kellett lépkedjen, hogy eltalálja a fazakat a karóval. Függőlegesen ütött le-fel, nem kaszálva. Közben odasereglettek gyermekek, asszonyok, feleségek, leányok, legények s kezdték igazgatni: Nem arra, hanem arra! Előbbre, vissza! Mókáztak vele, hogy ne találhassa el. Ha nem találta el, üresbe ütött, nagyokat kacagtak. Ha egyáltalán nem találta, ha nem sikerült, hogy eltörje a fazakat, feladta, akkor jött egy következő. Az előző visszaállott a körbe, mint néző. Örökké volt vállalkozó a játék folytatására. »Na, én es megpróbálom!« Csak férfiak folytatták. Katonakiszolgált legények, házasemberek. S mind csinálták addig, amíg eltalálta valamelyik a fazakat. Olyant is csináltak, hogy majdnem törte volna el, találta volna el, valaki odalépett, s a fazakat félrekapta, s a másik ütötte az üres helyet. Ilyen becsapás volt. Volt úgy, hogy előkerült még egy fazék, s akkor a játék tovább folytatódott. Eltartott órákot, jó hangulat volt. Ujjogtattak, vicceket mondtak… A győzőt, aki eltörte, megtapsolták, s ő vendégelte meg a jelenlévőköt itallal, tésztával. Folyt a mókázás, viccelődés. Estefeléig tartott. A végivel meglocsoltak mindenkit, aki ott volt. Aztán szétszéledtünk, ment mindenki haza, hogy végezze az esti dolgot. Ezzel ért véget az ünnep. 1975 körül maradt abba. Elfogytak a fazakak, divatba jött a kukta, kihaltak az öregek, a fiatalok akkor már munkába jártak, nem volt megadva húsvét másodnapja. Ez úgy megmaradt nekem gyermekkoromból. Ez a játék. Vízelején jácodtuk, amit előbb Cik utcának, aztán Török utcának is neveztek.” A húsvéti szokáskör eme elemére nem találni hasonlót a magyarság körében. Ennek ellenére visszafogott örömömnek adok hangot addig, amíg kutatásaim nem győznek meg feltételezéseim felől: a húsvéthétfői fazakazás (ismét) a csíkszentdomokosi népi kultúra egyediségének ténye lehet-e? Addig is felidézek néhány, jelentésében nem idegen helyi példát: a menyasszony hozományának (pernéjének) elvitele alkalmával az első szekér kerekéhez üres cserépfazakat csaptak egykoron; a menyasszony kivétele alkalmával a kiadás feltétele egy legalább 10 méter magas rúdra felkötött cserépfazék leütése volt; a lakoma hajnalán sorra kerülő lóvásár (cigányozásnak is nevezett) játék lómaszkjának a fejét cserépfazék képezi, amire a sikertelen vásár miatt az öreg cigány olyat sújt a botjával, hogy az „pizdiricára” törik; a farsangvégi kászoni bikaütés alkalmával a „halálos” csapást a „bika” fejére illesztett cserépedényre mérik… Számomra felsejlik valami azonos mitikus jelkép-motívum: valaminek a lezárása, valami más állapotnak a kezdete. Miért fontosak mindezek? A válaszom, mert kultúránk egésze számára „Semmi sem fölösleges”. Dr. Balázs Lajos néprajzkutató