[caption id="attachment_121896" align="aligncenter" width="2560"] Gyimesi hangulat Háromszék peremén                                                                                                Fotó: Farkas Endre[/caption] A háromszéki Kommandón járva feltárult a 130 éve alapított település különleges története és felfedezhettük a Gyimesekből odatelepült csángók világát is. Ha Kommandót halljuk emlegetni, először a Ko­vász­nától 18 kilométerre fekvő hegyvidéki település idegen hangzású neve ütheti meg a fülünket. A név eredete ugyan nem egyértelmű, ám valószínűleg az egykor itt álló vámház volt a „keresztapa”. A Grenzkommando határparancsnokságot jelent, ebből magyarosították el a megnevezést, és így lett: Komandó, Komondó, Kommandó. Komnandó elnevezése a székely határőrség koráig vezethető vissza, amikor országhatár lévén, határőrállomás működött ezen a részen, amelyet háromszéki katonák őriztek. A hatalmas erdőségek egykori tulajdonosai az ország (értsd: Osztrák–Magyar Monarchia) számos pontjáról hoztak ide munkásokat a fakitermelés nehéz munkájának elvégzésére. A Kommandóra költözők szolgálati lakást kaptak munkájukért cserébe, ám nem válhattak azok tulajdonosává, a barakkszerű sorházakat a vállalkozók a magyar államtól kapták koncesszióba. Az alapítást követően robbanásszerű fejlődésen ment keresztül a falu, százak hagyták el szülőföldjüket jobb élet reményében és vágtak bele a kommandói fakitermelésbe. A korabeli körülmények között nem volt egyszerű megoldani a lakosság élelmiszer-ellátását, ennek biztosítására telepítettek be gyimesi csángó családokat Kommandóra. A hagyományosan állattenyésztéssel foglalkozó csángó családok a település délkeleti részén kaptak földterületeket és – eltérően az erdőkben dolgozóktól – saját házakat is építhettek, azaz vagyonnal rendelkezhettek. Feladatuk a kommandóiak tejjel, tejtermékkel való ellátása volt. Mint a helyiek visszaemlékezéséből kiderült, a gyimesi származású családoktól egészen az utóbbi évtizedekig „kiszegődhették” a friss tejet a község lakói. A kommandói falumúzeum lelkes helytörténésze, Szabó Mária a csángó telepesekkel kapcsolatban elmondta: nem volt nagy létszámú kolónia, 30-40 emberből állt, áll a gyimesi közösség. A gyimesi völgyet elhagyó családok azonban rendkívül hagyománytisztelők voltak, egészen 1948-ig használták jellegzetes népviseletüket. Az állattenyésztésen, tejtermelésen kívül nem dolgoztak az erdőkitermelésen, jövedelmüket prémvadászattal egészítették ki – mesélte Szabó Mária. A szombati nap egy részét a csángók által lakott falurészt is érintő sétával töltötték a résztvevők. A Nagy-Bászka-folyó völgyében az egykori Gyulafalva felé sétálva feltárult előttünk egy cseppnyi Gyimes! A falu jellegzetes barakkszerű házait elhagyva deszkakerítésekkel határolt legelők, istállók, csűrök tűntek fel, a dúsan termő mezőkön piros-tarka tehenek legelésztek. Ha nem tudtuk volna, hogy hol vagyunk, akár valamelyik gyimesi patakvölgybe is képzelhettük volna magunkat. Az út bal oldalán feltűnt az egykori zsidó temető, ám a zsombékos területet bejárva ma már nem találjuk az egykori népes közösség emlékeit. Továbbhaladva a csángó temetőként emlegetett sírkert tűnt fel. A sírok között sétálva csupa ismerős, gyimesi családnév tűnt fel: Tankó, Karácsony, Imre, Péter családnevek sorakoztak a kereszteken, sírköveken. A Kommandó lakosságát alkotó kilenc nemzetiség mára egységbe olvadt, nagy részük magyar anyanyelvű, többségében református vallásúak. A gyimesiek megőriztek valamit különállásukból. Megművelt területeik, tetszetős gazdaságaik optimizmusról árulkodnak a munkanélküliséggel és elnéptelenedéssel küszködő Kommandón.

Farkas Endre