erős felhőzet
kevés felhő
„Hol késel, irgalmas vadász?”
Vajon milyen lesz az új világ? Milyen holnap jön? Fogalmam sincs róla. Pedig abban az illúzióban élek, hogy magam is igyekszem alakítgatni. Túlzottan azért bizakodni sem merek.
A hét végén ismét medvehistóriák borzolták a kedélyeket. A teljesség igénye nélkül említem, hogy Maros megyében két kisebb, Hargita megyében – történetesen Parajd mellett – egy másik, ám igen méretes példányt ütöttek el az országúton. Ez a parajdi medve és a körülötte kialakult botrány akkora volt, hogy húsz órába telt, míg ténylegesen tudtak intézkedni a hatóságok. Mire lejött a minisztériumi engedély, a megye prefektusa is búcsúzhatott az állásától. Enyhe rosszindulattal azt is elmondhatjuk, hogy az új nemzeti-liberális kormány így próbál szabadulni a szociáldemokrata hivatalnokoktól, s tulajdonképpen jól is jönnek számára az ilyen alkalmak, mert segítik, hogy belendüljön, és elkezdje az érdemi változtatásokat. A rendbontást. Vagy épp a rendcsinálást. Viszonyítás kérdése. Így tanulnak bele az álladalmi munkába. Ezek az újak.
Nem tudom, nem hiszem, hogy látványos változások következnének. Az utóbb harminc évben annyi igazi, meg annak mondott, annyi összetákolt, annyi ügyvezető kormánya volt Romániának, hogy sok. Miniszterelnök 22 darab volt szolgálatban, amióta piros pulóverében Petre Roman megjelent a színen 1989 decemberében. Alig másfél év az átlagos elhasználódási idejük. Reménykedni sem merek abban, hogy most ez az ideiglenesnek mondott társaság, amelyet a leginkább félszékely és erősen renegát miniszterelnök vezet, román térfélen dobogó szívvel, nyilván, jobb lenne, mint a többi. Sajnos, nem hiszem. Túl gyakran és sokat csalódtam.
Egy-egy erős községben figyelem meg a környékünkön, hogy előfordul a helyi átrendeződés, és más irányultságú, más „színű” lesz a helyi vezetés, de a település nem sínyli meg különösebben. Lehet, hogy van átálláskor némi bizonytalanság, de pár hét alatt kialakul a rend, és minden megy tovább. Végül is több az eszünk – gondolom én –, nincsen semmi értelme a marakodásnak. Rólunk van szó, a saját céljainkról és érdekeinkről, amit jól érzékelünk, s a feladat az, hogy rávegyük az országos vezetést és magát Európát is, hogy úgy lásson, s úgy tegyen, ahogy az nekünk jó. Azt mondom, milyen jó így, hiszen több garnitúra van vezetőkből, akik alkalmasak arra, hogy kormányozgassanak! Kicsiben. Nyilván. Mert a nagy dolgok, a svung, a széljárás máshonnan származik. Az alsóbb szinteken van még a kellő akarat, és erőtartalék is vagyon. Mintha. Bár már nem sokáig.
Hogyha jól működhetnének alsóbb fertályokban is a dolgok, akkor a medvebotrány nem gyűrűzhetne országos méretűvé. Fel sem tevődhetne ilyesmi, s különben is, lehetne olyan szabályozottság, amely rendezné a vadak státuszát, és egyetlen medve sem kerülne az aszfaltra, és nem válna a civilizáció áldozatává. Viszont, ha a helyi hatóságnak kötve a keze, ahhoz, hogy a saját közegében eljárjon, akkor óriási itt a demokrácia-deficit. Oly mértékben bontották le az egészséges struktúrákat, hogy az immár sem embernek, sem állatnak nem való.
A medve egy dolog. De vajon mit kezdenek az elvándorlás jelenségével – hiszen átlagosan hatszáz aktív korú ember távozik Nyugat felé az országból naponta –, és van-e elképzelés, stratégia, koncepció, vízió arra vonatkozóan, hogy csökkentsék a határokon belül maradó aktív személyekre kirótt 1,2 inaktív polgár terhét? A rossz törvények lassan kiölik az emberekből a szolidaritást és a kezdeményezőkészséget. Mert a centrumból várjuk az ukázt. A szubvenciót. Meg a sintért. Fájdalmában a medve meg irgalmas vadászért kiált.
Simó Márton
