Szembenézés a munkacíme a székelyudvarhelyi és környékbeli zsidóság szomorú történetét közelképbe hozó dokumentumfilmnek. A közösség aktív résztvevője volt a város életének, és jelentősen hozzájárult a polgárosodáshoz, a gazdasági, kulturális fejlődéshez. Aztán jött a második világháború, és valami nagyon megváltozott: itt is megjelent az antiszemitizmus, és a zsidó lakosság szinte teljesen megsemmisült. A Székelyföldi Stúdió készíti a filmet, amelynek ötletgazdája és rendezője Fecső Zoltán, operatőre Jakab Ervin, producere pedig Demeter Levente. Tudományos szakértőként Gidó Attila történész is segíti az alkotói folyamatot. Igazából már 2019-ben elkezdődött a forgatás, viszont a világjárvány alaposan megakasztotta a munkát, főleg azt a részét, amihez utazni kell. Ez idő alatt azonban lázasan zajlott az adatgyűjtés, aztán amint lehetett, forgattak Budapesten, Makón, Auschwitzban, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, és idén májusban újra visszatért a stáb Izraelbe. Így kezdődött Fecső Zoltánt már egy ideje foglalkoztatja az udvarhelyi zsidóság története. – Több mint húsz éve került a kezembe az egykori székelyudvarhelyi polgár, Schwächter Ernő által szerkesztett emlékirat, amely Udvarhely megye zsidóságának a szenvedéséről szól a nácizmus alatt. Egyetemistaként akkor abból lett egy tudományos diákköri (TDK-) dolgozat. Aztán jóval később, 2019 májusában a Haáz Rezső Múzeum rendhagyó megemlékezést szervezett az udvarhelyi zsidóság emlékére elhurcolása 75. évfordulóján, és én is segítettem az adatgyűjtésben. Akkor tudtam meg, hogy Schwächter Ernő még él, és jött a késztetés, hogy keressük meg, kérdezzük meg, mi történt az 1940-es évek elején, és 2019 novemberében már Izraelben voltunk – mondta. Hátránnyal és előnnyel is jár, hogy mostanában vágtak bele a filmkészítésbe, egyrészt – mint fogalmazott Fecső – a huszonnegyedik órában vagyunk, alig néhány túlélő van még életben, ebből a szempontból jó lett volna 15 évvel ezelőtt forgatni. Másrészt a technológiai fejlődésnek és egyéb tényezőknek köszönhetően az interneten majdnem minden korabeli újság, dokumentum megtalálható, illetve megnyíltak olyan levéltári források, amelyekhez korábban nem lehetett hozzáférni, mint például az akkori megyei közigazgatásért felelős alispáni hivatalnak a teljes iratanyaga. Ennek a legtöbb dossziéját – eddig – Fecső Zoltán nézte át. A témához támogatókat is sikerült találni, két helyi magáncég jelentős összeggel járult hozzá a munkához, illetve pályázat révén a székelyudvarhelyi önkormányzat és a Román Kulturális Intézet is támogat. Történelmi tények Székelyudvarhelyen az 1800-as évek elejétől éltek zsidók. Túlnyomó többségük már az első világháború előtt magyar identitású volt, magyarul beszéltek, legfeljebb csak a gyermekek előtt használták a németet vagy a jiddist, akárcsak a mi szüleink a románt, amikor azt akarták, hogy ne értsük, miről beszélnek. Később, a Romániához került Erdélyben a székelyekkel osztoztak a kisebbségi sorsban. Gidó Attila történész szerint a zsidó közösséghez tartozó udvarhelyiek jelentősen hozzájárultak a város polgárosodásához, a település ipari, gazdasági, kulturális fejlődéséhez. Asszimilálódott, inkább világias közösség volt többnyire. A múlt század első felében, amikor a város lakossága tízezer körül volt, több mint háromszáz főt számlált a zsidó közösség. Aztán eljöttek a vészterhes 1940-es évek, és először a munkaszolgálat réme: 1942–1944 között elhurcolták a 18–50 év közötti férfiakat, közülük nagyon kevesen jöttek haza. A városban és a környékbeli településeken maradt 277 zsidót 1944. május 3-án összegyűjtötték a magyar polgári és katonai hatóságok a református kollégium tornatermébe, ahonnan a marosvásárhelyi gettóba szállították őket, majd május végén deportálták Auschwitzba. Udvarhely megye területéről 609 ember került ugyanoda. A Zsidó Világkongresszus 1946-os adatai szerint a deportáltak közül 38 személy tért haza Székelyudvarhelyre, majd az 1950-es évektől kezdve majdnem mindenki elköltözött Izraelbe. A nagy kérdés A film készítőihez került egy, az 1830-as évek végéről származó összeírás, amely a zsidó lakosságot veszi számba. Tehát a 19. század első felétől követik végig a közösség sorsát, nyilván a legfontosabb időszak az 1940–1944 közötti évek. – Engem az érdekel leginkább, hogy mi zajlott akkor, főleg annak a fényében, amit nagyon sokan megerősítenek, hogy 1940-ig nem volt itt antiszemitizmus, sőt példásnak mondható az együttélés, és akkor valami megváltozott. Teljesen más a város viszonyulása 1944-ben. Központi kérdés számomra az 1940 és 1944 közötti történések megértése, hogyan kapott erőre az antiszemitizmus egy olyan településen, ahol korábban erre nem volt példa – fogalmazott a rendező. Fecső Zoltán többek között felelevenítette Szöllősi Ödön alakját, aki kitüntette magát az első világháborúban, a város kiemelkedő, megbecsült polgára volt, élénk társadalmi életet élt, családja sokat tesz a kultúráért, jóban volt Ugronékkal, Nagy Elekkel, Méhes György apjával, ám rögtön, ahogy megérkezett a német hatalomátvétel híre, a helyi alispán egyből visszakéri az igazolványát, ami arról szólt, hogy rá nem vonatkoznak az úgynevezett zsidótörvények. Fecső mesélte, hogy a levéltári anyagok közt kutakodva néha döbbenetes látni, ahogy az akkori közigazgatás lelkesen bekapcsolódik nagyon furcsa hangulatú lejárató kampányokba, vagy egyenesen kérik a magyar kormányt, hozzon olyan rendelkezést, hogy a zsidók ne viselhessenek magyar neveket, és visszamenőleg is vonják vissza a magyar név viselésének jogát. – Ezekről olvasni, hallani még most is rossz érzés, még akkor is, ha tudom, hogy nyilván ez már nem a mi felelősségünk. Mert nem elég, hogy eleink jól illeszkedtek az akkori korhangulathoz, hanem adott esetben próbálták túlteljesíteni is azt – jegyezte meg a rendező. Sorsok, történetek Az információgyűjtés közben Fecső előtt egyre inkább feltárult a múlt, kirajzolódott az akkori kor. – Nemrég előkerült például egy olyan leltár, amely 1944 áprilisában íródott, és a zsidó üzletek összeírását tartalmazza, illetve a lakásokat, amit elvettek tőlük. Most éppen megpróbáljuk azonosítani ezeket az ingatlanokat – számolt be. Újabb történet került elő a beszélgetésben, a Hönig Zsigmondé, aki az Orbán Balázs utcában lakott. – Van olyan interjúalanyunk, aki látta, ahogy elviszik a családját és őt 1944-ben. Igen ám, de Hönig azelőtt való nap tért vissza a katonai munkaszolgálatról, ahol munkásember lévén – többek elmesélése szerint – nagyon sokat segített az értelmiségi zsidó fiúknak a túlélésben. Tehát május 2-án érkezik haza, és másnap, sorstársaival együtt már be is gyűjtötték. Noha munkaszolgálatosként nem kellett volna bevonulnia a vásárhelyi gettóba, nyilván nem akarta elhagyni a feleségét és két gyermekét, és velük együtt Auschwitzba került. Így járta meg mind a két poklot. Hönig Zsigmond túlélte, a családja nem. Új családot alapított egy lágertársával, és nekünk, a Román Kulturális Intézet segítségével, sikerült felkutatnunk a lányát – közölte Fecső Zoltán. Személyes találkozások Két túlélővel, számos áldozattal, leszármazottaikkal készült interjúrészlet kerül majd be a filmbe. Az egyik túlélő, Schwächter Ernő Fecsőék első izraeli útjakor még élt, közel százévesen hunyt el. – Amikor az áldozatokkal beszélgettünk, mindig volt egy kényelmetlen érzés bennem, annak ellenére, hogy ismét hangsúlyozom, a mi generációnknak nincs konkrét felelőssége a történtekben. Ugyanakkor öröm is, hogy találkozom egy olyan emberrel, aki tanúja volt a huszadik század fontos eseményeinek, köztük ennek a tragédiának is, ami Udvarhelyen (is) történt – vallotta a rendező. A legfiatalabb interjúalany, akivel beszéltek, 25 éves volt, ő a Goldstein család leszármazottja. – Mindenkin, akivel beszéltünk, érződik a nagyon mély hazaszeretet Izrael iránt. Ugyanakkor lenyűgöző, hogy ez a kis közösség, amely túlélte a tragédiát, és leszármazottaik mennyire magukra találtak Izraelben. Van közöttük múzeumigazgató, vannak építészek, orvosok, katonák, mérnökök, akik komoly sikereket értek el – mondta Fecső. Gold Renée a másik túlélő, akivel sikerült beszélgetnie a stábnak. Édesanyját egy szűcs feljelentése alapján hurcolták el, lánya akkor látta utoljára. Bátyját munkaszolgálaton ölték meg, a 14 éves Renée Auschwitzba került. Amikor visszatért Udvarhelyre, azt látta, hogy a saját ruháiban idegenek sétálnak… Tanú és vádlott A holokauszt ugyebár a világ legkutatottabb történelmi témája, és a leggyakrabban ábrázolt téma a művészetekben is. Ennek ellenére, még humán értelmiségiekként is keveset tudunk az udvarhelyi eseményekről. Többet tudunk Schindlerről, Mengeléről, mint, mondjuk, Victor Capesiusról, aki éppen az utóbbi segédje volt Auschwitzban. Az egykori segesvári patikus járt Udvarhelyen, a Böhm orvos házaspárnál. Fecsőtől megtudjuk, hogy Böhm Jenő meghalt, felesége, Ella viszont, aki gyermekgyógyász volt, túlélte a haláltábort, lányával visszajött Székelyudvarhelyre, itt dolgoztak még néhány évig, majd Izraelbe távoztak. Egyébként 1963-ban a frankfurti perben ismét szemben állt Böhmné és Capesius, akkor már az előbbi tanúként, utóbbi vádlottként volt jelen. – Ez a film elsősorban az udvarhelyiek körében talál majd nézőkre. Az ismert „nagy” történetnek a helyi vonatkozásait hozza közelebb hozzánk. Nem is az a lényeg, hogy itt is megtörtént, ami megtörtént, hanem inkább a hogyan, és az is, hogy vannak olyan személyiségek, akik megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk, például az említett Böhm házaspár is közéjük tartozik. És egyáltalán nem baj, ha kisebbségiként visszanézünk akár arra is, hogy milyen viszonyok voltak kisebbség és a közösség többi része között, akkor, amikor mi éppen többséggé váltunk – emelte ki Fecső Zoltán. Öröm és elzárkózás A rendező azt mondta, hogy akik megszólaltak eddig, örültek annak, hogy elkészül ez a film, annak, hogy egyáltalán foglalkozik a témával valaki. De volt olyan is, aki elzárkózott a megkeresés elől. Fecső úgy látta, hogy a zsidó családok viszonyulását a témához az is meghatározza, hogy mennyire voltak érintettek, közvetve vagy közvetlenül élték át a holokausztot. Vannak olyanok, akik a háború után nőttek fel itt, és nekik már nem voltak negatív tapasztalataik a város lakosságával kapcsolatosan. Találkoztak olyan emberrel is, akinek a szülei is hallgattak a tragédiáról, és ő maga köré tárgyakból felépítette a Székelyföldet, ott, a távoli Izraelben. Fontos hangsúlyozni, hogy a film készítői minden információnak próbálnak utánajárni, amelyben pozitív, humánus elemek nyilvánulnak meg a helyi közösség egyes tagjai részéről. Schwächter Ernő írja le például fentebb említett kötetében, hogy Sas Antal római katolikus plébános hogyan mentette meg Goldberg Bettit a deportálástól. Van még munka a filmmel, amelyet a csapat reményei szerint novemberben mutatnak majd be. Fecső Zoltán többek között Nyirő József tevékenységére, megnyilatkozásaira is kíváncsi ebből az időszakból, ezért tervei szerint Budapesten átnézi majd az 1942–1944 között megjelent Magyar erő – Nyirő József képes hetilapja példányait. Az elkészült filmet román, angol és héber felirattal látják el.

Asztalos Ágnes